Belépés / Regisztráció
Keresés
„Ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában.” (1Kor 5,8) Nemrégiben olvastuk ezt az igét a Bibliaolvasó vezérfonal szerint. Engem nagyon megdöbbentett. Az jutott eszembe, hogy falun régen, de talán még ma is sokhelyütt tudatosan készülnek az ünnepre, különösen a húsvét ünnepére. Az asszonyok kitakarítják a lakást, megtisztítják a hosszú tél során porossá vált ablaküvegeket, kiszellőztetik a szőnyegeket. A férfiak szétnéznek a gazdasági épületekben, kitakarítják azokat, felseprik az udvart, az utcát, kitisztítják az esőelvezető árkokat, felgereblyézik a járda melletti földterületet. Igyekeznek, hogy az ünnepre minden szép legyen.
A zsidók is készültek az ünnepre. Az, amiről itt Pál apostol ír, az a páska megünneplésére való készülődés. A kiválasztott nép minden esztendőben megünnepelte az Egyiptomból való szabadulást. Nagyon szigorú szabályokat, törvényeket kellett megtartaniuk az ünnepre vonatkozóan. Mivel a szabaduláskor nem volt idejük megkeleszteni a kenyértésztát, így az emlékezés alkalmával sem volt szabad a házban kovásznak lennie. A 2Móz 12,15 szerint hét napig kovásztalan kenyeret kellett enni, ezért már az első napon el kellett tüntetni a házból a régi kovászt.
Az ünnepre való készülés azonban nem merülhet ki külső dolgokban! Amikor az ünnepre való készülésünkben Isten azt üzeni nekünk, hogy „ne régi kovásszal ünnepeljünk”, akkor nem a mások vagy éppen magunk által sütendő kenyerekre gondol. Sokkal inkább arra, ami ott van a lelkünkben. A magunk megtisztítása nagyon fontos! Napjainkban divattá vált a test, a szervezet méregtelenítése. A testi böjtnek még sok, Isten nélkül élő ember szemében is így lesz értéke. De vajon hányan gondolnak, gondolunk a lelki böjtre? Arra, hogy a saját magunk lelkét odavigyük ahhoz, aki meg tud tisztítani mindattól, ami az életünkben a „rosszaság és a gonoszság kovásza”?
Bezzeg másokat szívesen belekényszerítenénk kívülről erőltetett bűn- vagy inkább színvallásba. S itt az Ige is igazolni látszik bennünket. Úgy gondoljuk, hogy legalább kizárással kell büntetni azt, aki a közösség, az egyház és végső soron az Isten ellen vétkezett. De hol van ezzel a baj?
Egyházi fórumainkon többen az ügynökmúlt feltárását sürgetik. Teszik ezt olykor nagy vehemenciával olyanok is, akiknek nem adatott meg az, hogy Isten próbára tegye hitüket, hűségüket és kitartásukat. De vajon érne-e valamit egy olyan kikényszerített (bűn)vallástétel, amely nem az Isten Lelkének szorításából és kényszere alatt fakad? Milyen gyümölcse lenne ennek? Hacsak nem az, hogy „helyek szabadulnának fel” olyanok számára, akik régóta vágynak egy-egy pozícióba? Vajon tényleg az Isten ügye iránti féltő szeretet munkálja ezt az igyekezetet? Ha igen, akkor nem lenne-e érdemesebb közelebb hozni magunkhoz ezt a kérdést? Hogyan olvassuk és vesszük magunkra ezt az Igét mi, akik elnézzük, minden további nélkül eltűrjük közösségünkben (családunkban, gyülekezetekben) és a saját magunk életében is azt, amit Isten bűnnek nevez? Ó, ma más a korszellem, különben elmegy mellettünk a világ! Ez egy modern kor – próbálunk megmagyarázni dolgokat. S közben a lelkiismeret egyre inkább az altatás áldozatává válik.
Példát is mondjak? A házasság ma már nem „szentség”, a keresztyén emberek is minden további nélkül, ha nehezen is, de kezdik elfogadni az élettársi viszonyt. Ki beszél ma paráznaságról? S miközben igyekezünk harminc-negyven éves bűnöket (mert az volt, én sem tartom másnak!) mások életéből előbányászni, vagy azokat világosságra hozni, aközben ott van a bűn az életünkben, csak arról nem tudunk, vagy inkább nem akarunk beszélni. Hogyan várok el úgy bűnbánatot másoktól, ha közben én kemény, netalántán önigazult maradok?
Mielőtt bárki valamit (netalán rosszat) is gondolna rólam (bár egyáltalán nem tartom magam bűntelennek), le kell írnom azt, hogy úgy írok erről a kérdésről, hogy én is érintett voltam családomban és személyemben is a másik oldalról.
Amikor az egyik, egykori lelkészünk hirtelen meghalt, és édesapámék adták át az egyházmegyének a lelkészi hivatalt, a fiókban megtalálták az Állam Egyházügyi Hivatalnak (ÁEH) elkészített, de még postára fel nem adott jelentést a szüleim házában tartott házi bibliaóráról.
Apósom és anyósom sok-sok hátratételt szenvedett évtizedeken keresztül, mert nem tagadták meg hitüket. Apósomnak hiába volt három felsőfokú diplomája, soha nem léptették elő, csak éppen „szinten” maradhatott.
Néhány éve kikértem a Történeti Hivataltól a rám vonatkozó dokumentumokat. Megdöbbenve olvastam, hogy az általunk a hetvenes években tartott ifjúsági alkalmakról hogyan tett két személy is (fiatal kortársunk, közösségünk tagjai) jelentést (tudatosan vagy nagy naivitással) a megfigyelésünkre állított belügyi tisztnek. S azt, hogy milyen céljuk volt a véleményük szerint „veszélyes” csoport integrálása az akkori hivatalos egyház rendjébe. Évtizedek múlva láttam meg azt, Isten hogyan segített ezáltal is a lelkészi szolgálatra, hiszen azért nem akadályozták meg a teológiára való menetelemet, mert úgy gondolták, hogy ott majd szem előtt leszek, és később a nővérem is. Döbbenetes volt olvasnom, hogyan érdeklődtek a gimnáziumban a nyíregyházi nyomozók utánunk, mert voltunk egy titokban szervezett ifjúsági csendeshéten, félve attól, hogy ’56 után lesz ’76.
De fáj a szívem, amikor azt látom, hogy emberek mások kovászától akarnak szabadulni, miközben nem veszik észre, hogy saját életükben ott erjed valami, s esetleg ők is kovásszá lesznek (nem pozitív értelemben!), s lettek abban a közösségben, amiben éppen vannak. Mit mond Jézus a szálkáról és a gerendáról?
Ünnepre készülve, a magunk életében tegyünk rendet! Kérjük és engedjük, hogy a mi életünket mossa tisztára a kereszten szenvedett Jézus vére! S, ha igazán fáj mások bűne, csak akkor, és akkor is csak mentő szeretettel nyúljunk másokhoz úgy, hogy az valóban az egyén és a közösség javát szolgálhassa!
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
