Belépés / Regisztráció
Keresés
„Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” (Mk 9,24)
Ezt a bibliai verset valójában soha nem értettem. Hogyan is tudott egy ókori, nevesincs apa ilyen posztmodern hitdefiníciót megfogalmazni? Mert a fenti idézetet az a bibliabeli ember mondta Jézusnak, akinek a fiát gyermekkora óta „néma lélek gyötörte”, és Jézus rákérdezett: hisz-e az ő gyógyító hatalmában. Aztán ez az apa kínjában valamit kinyögött, amit azóta se értünk igazán, de többnyire mindannyian megélünk.
Azt nem tudom, hogy a szülő válasza a saját hitére vonatkozóan igen volt-e vagy nem, de úgy tűnik, hogy a megkérdezettnek mégis sikerült betornásznia magát a hithősök sorába. Sajátos kijelentése azóta is milliók szívében visszahangzik, mondják hangosan és hangtalanul: hiszek, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemben!
Ezt a különös választ ízlelgetve, józan paraszti eszünknek is szót adva csak kikívánkozik belőlünk a kérdés: most valaki vagy hisz, vagy pedig nem hisz? Azt még elfogadjuk, hogy olykor sikerül Istenben bíznunk, máskor pedig elszántan hitetlenkedünk. A válaszunk nyilván attól függ, hogy éppen milyen periódusban vagyunk. Na, de hogy valaki egy lélegzetre két ilyen ellentétes dolgot valljon meg magáról? (Talán nem véletlen, hogy a másik két evangélista – Máté és Lukács –, akik ezt a gyógyítási történetet szintén lejegyezték, a számukra értelmezhetetlen mondatot már ki is hagyták a szövegükből.)
Mit kezdjünk azokkal a napjainkkal vagy életszakaszainkkal, netán sorsfordulóinkkal, amikor magunk sem tudjuk, hogy hiszünk-e vagy sem? Csak egy biztos: akárhogyan is van, az állandóan változik. Valójában csak az Úr Isten a megmondhatója, hogy ebben a hol fönt, hol lent hitben most éppen merrefelé tartunk. Csak azt látjuk, hogy történnek a dolgok körülöttünk. Jók is, rosszak is, szerencsék és szerencsétlenségek. Hitetlenül is hisszük, hogy ezek mögött nem a vak véletlen rejtőzik, hanem ő, a Mindenható, aki bennünket szerető Isten. Akivel lehet vég nélkül miértezni. Aztán belefáradni, és egyszerűen odabízni a válasznélküliségeket, a megoldhatatlanságokat. Beismerni, hogy nem vagyunk márkás hívők. Nincsen elraktározott hitkészletünk. De talán addig mégsem lehet olyan nagy a baj, amíg fohászkodni tudunk: „a mindennapi hitadagunkat add meg nékünk ma.” És alig halhatóan talán azt is hozzátesszük: Urunk. Mert ez még belefér a hívő hitetlenségünkbe: az a belső bizalom, hogy van gazdája az életünknek. És jó gazdája van. Olyan, aki leginkább kegyelmes: nála vannak a végső megoldásaink kulcsai.
Agyalhatunk a dialektikus hitmegfogalmazásokon akár évekig is, de vannak helyzetek, amikor bizony azon áll vagy bukik minden, hogy össze tudjuk-e kaparni a harmatgyönge hitünket. Mert mindegyikünk életének vannak „nincs tovább”-jai. Ehhez a határkőhöz érkezett el a bibliabeli apa is. Ilyenkor se ésszel, se erővel, se fantáziával, se akarattal nem boldogulunk. Pedig már sorban mindent és mindenkit kipróbáltunk. Mégis akkora a baj, hogy az égig ér! És olyan nagy a gödör, hogy az már pokolnak is beillene! Amikor a jobb napokról lekopik az utolsó „b”, és pusztán csak pőre „Jób-napokat” látunk. Talán a legféltettebb kincsünk kerül veszélybe: a gyermekünkről, a szerelmünkről, az ügyeletes mindenünkről van szó, a történések pedig meghaladják a cselekedni, segíteni tudásunk határait. Ilyenkor csak elő kell vennünk a – fogalmunk sincs, hol is tartott – hitünket! Mert az sors- és eseményfordító lehet. Olykor ahhoz, hogy Isten lépni tudjon, és mi elmozduljunk a holtpontról, éppenséggel a belé vetett bizalmunkra lenne szükség(e). Mégpedig létszükség. Hogy a lenni vagy nem lenni válaszútján a felé vezető élet ösvényére leljünk.
Talán most ismét olyan szellemi kaptatóhoz értünk, aminek a megtételéhez már megint hit kellene. Gyorsan abbahagyom, nehogy újra felülkerekedjék zsebluciferi mivoltom. Igaz, most már attól sem félek. A hit és hitetlenség játéka – miért is ne lenne az? –, míg élek, folyton változik. Ölbe veszem hát, és eldajkálom ezeket a különös ikreket, hiszen hozzám tartoznak, akárminek is hívják az éppen most kezem ügyében lévőt. Teremtményvoltom azt üzeni: egyaránt Istenhez köt a hitem megléte vagy éppenséggel a hiánya.
Kedves légy-nyugodt-el-nem-árulom-hányéves Barátnőm, fogadd hát ezt az évszám-titkos, szabadon átruházható, „hites” szógyűjteményt tőlem – és nem csak tőlem (ha hiszed, ha nem!) – szeretettel.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
