Belépés / Regisztráció
Keresés
A múlt héten látványos ünnepségekkel emlékeztek meg Németországban a berlini fal leomlásának huszadik évfordulójáról, ami a második világháború után kettéosztott Németország és Európa újraegyesítésének, a Vörös Hadsereg által meghódított kelet-európai országok felszabadulásának és a demokratikus rendszerváltozásnak a fő jelképe lett. November 9-én nemcsak Németország, hanem – a televízióknak köszönhetően – az egész világ láthatta, amint az ezer elemből álló, a show kedvéért újraépített színes dominófal kártyavárként omlik össze.
A vasfüggöny megszűnését – amelynek lebontását Magyarország kezdte el, bár erre sajnos egyre kevesebben emlékeznek és emlékeztetnek Európában – az Európai Parlamentben is megünnepelték, Németországban hálaadó és emlékező istentiszteletek sorát tartották. Politikusok, tudósok, művészek méltatták az évforduló jelentőségét, az európai integrációt és együttműködést, és az egész világon a falak megszüntetésére szólítottak fel berlini tanácskozásukon a Nobel-békedíj kitüntetettjei.
Mielőtt azonban túlságosan meghatódtunk volna a szép szavaktól és a kétségkívül látványos faldöntési performansztól, a sajtó világgá röpítette azokat a közvélemény-kutatási eredményeket, hogy ma minden nyolcadik német visszaállítaná a berlini falat, minden negyedik német állítja, hogy romlott az életszínvonala az elmúlt húsz évben, és a volt keletnémet tartományokban élők majdnem fele szerint nem jól sikerült az ország (újra)egyesítése, a megkérdezettek egyharmada pedig több igazságtalansággal találkozik ma, mint a fal idején. Ez azért is megdöbbentő, mert 1989 után évente százmilliárd márka nagyságrendű pénzt fordítottak a keleti tartományok fejlesztésére, a nyugati részhez történő gazdasági és jóléti felzárkózás előmozdítására. Ez az évenkénti összeg – amely nagyjából egy évi magyar nemzeti jövedelemnek felelt meg! – mégsem volt elég ahhoz, hogy kitöröljék a berlini fal emlékét a lelkekből, de a házakból és a zsebekből sem. A keleten élő németek körében a hatalmas nyugati pénzeső ellenére még ma is jóval alacsonyabb az életszínvonal, magasabb a munkanélküliség, és borúsabb a közhangulat, mint a régi NSZK területén.
Ezután csodálkozunk-e, ha Magyarországon még rosszabb a helyzet és a közérzet? Hiszen mi nemhogy nem kaptunk senkitől sem pénzügyi támogatást, vagy legalább az adósságaink részleges elengedését, de a Kádár-rendszertől örökölt több mint húszmilliárd dolláros államadósság kamatos kamatait fizetjük ma is. Oly módon, hogy miközben felelőtlen és alkalmatlan kormányaink jóvoltából tíz év alatt külföldi tulajdonba került a nemzeti vagyonunk legnagyobb hányada (egész ipari és kereskedelmi ágazatok, a bankok, biztosítók, az energetikai és a közüzemi szolgáltató cégek túlnyomó része), ennek ellenére nem szabadultunk meg az államadósságtól, hanem ma már százmilliárd dollárnál (!) tartunk, aminek terheit még az unokáink is nyögni fogják.
Ha a berlini fal ott él ma is sok német lelkében, a magyar fal még erősebben áll. Egy friss felmérés szerint az emberek többsége szerint Magyarország legnagyobb problémája a politikai széthúzás és a társadalmi megosztottság. „István király országa bizony beteg ország. Koldus, mert szipolyozták s szipolyozzák. Magában nem bízó, mert másoktól függ. Ereje nincs, mert részei divergálnak. A magyar politika pár év óta teljesen belemerült a reakcióba, s egészen a kiváltságosak osztályát szolgálja.” Nemrég idéztem Ady Endre eme százhét évvel ezelőtti látleletét, de idézhetném a néhány héttel ezelőtti református Látlelet-konferenciát is, ahol Szabó István püspök úr döbbenetesnek nevezte, hogy „ennyire megvertnek, lenyomottnak, megsebzettnek, reménytelennek tudja magát a magyar ember, mert ez azt is jelenti, hogy arra is süket és vak, ami valójában jó”. Ezért ideje van a gyógyulásnak, a gyógyításnak!
Amikor úgy érezzük, már nincs remény és nincs segítség, falak és ellenségek zárnak körbe, elvesztünk, akkor jusson eszünkbe: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma.” A mi legfőbb reményünk és vigaszunk, hogy Jézus kereszthalálával lebontotta a falat, ami elválasztja az embert Istentől és a másik embertől. Ha hiszünk benne és követjük őt, együttes erővel megakadályozhatjuk, hogy ezt a falat bárki újra felépítse, és falhoz állítson minket.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
