Belépés / Regisztráció
Keresés
Olvasóink lapunk október 25-i számában részletes tudósítást olvashattak a Budapest-Németajkú Református Egyházközség 150. születésnapjáról. Tizenharmadik esztendeje a gyülekezet tagjaként engedtessék meg felvillantanom néhány olyan személyes epizódot, amely egy bármilyen kiváló hivatalos beszámolóban – a műfaj törvényei miatt – nem kaphat helyet.
Elsősorban arról szeretnék néhány szót szólni, hogy ez a gyülekezet a huszadik század utolsó évtizedében – ekkor „honosodtunk oda” – éppúgy, mint napjainkban, sokaknak segít gyökeret verni, szép, régi hagyományaikhoz híven. Ahogyan nekünk is, 1998 nyarán újdonsült belvárosi lakosokként. Hogy miért választottuk ezt a közösséget, annak történelmi, családi okai vannak. Apai őseim, a Ludwigok Thomas Mann városából, Lübeckből, a gyakran vacogtató északról települtek át 1825-ben Pécsre (Fünfkirchenbe), a legmediterránabb magyar városba. Itt azután bortermelőként-kereskedőként, orvosként, építészként szolgálták új hazájukat. Szépapám, dr. Johann Ludwig, a későbbi városi tisztifőorvos pedig – magyar érzelmű németként – egy ideig Batthyány Lajos miniszterelnök orvosa volt. A másik szál, amely éppen a Hold utcába vezetett, a másik egykori gyülekezetképző nemzethez, Svájchoz kötődik. Életem fogytáig hálás leszek annak a szűkösen élő – az apa, Rudi bácsi szívbetegség miatt leszázalékolt idegklinikai portás volt, igaz, négy nyelv birtokában – schaffhauseni családnak, Enggistéknek, akik 1957 szomorú koranyarán légipostával küldtek nekem Salk vakcinát, hogy megmenekülhessek a nemzedékemet akkoriban tizedelő-sújtó gyermekbénulástól. Vidámabb, s a gyülekezet történelméhez közeli emlék az is, hogy egyik nagymamám, Ómi, egy házban lakott a Biberauer Alíz-Szentágothai János házaspárral, s e közösség életéről először Alíz néni mesélt nekem, még kislánykoromban. Pestre és Bécsbe szakadt három lányukkal egyébként mindmáig hűséges barátok vagyunk. E miniatűr családtörténet után hadd idézzem fel végül a saját Hold utcai múltunk talán legszebb két pillanatát, mindkettő a varrodává-raktárrá silányított templom újjászületéséhez kötődik. Az első: 2001 karácsonyán, a jéghideg, javában építési területnek számító épületben a gyülekezet gyermekeinek kórusa és ifjú hangszeresei páratlan szépségű kis hangversenyt adtak az istentiszteletet követően. Hangjuk szépsége, az épület közeli feltámadásának reménye elűzött minden vacogást. A másik emlék ehhez időben közeli: az a pillanat, amikor 2002 márciusában, az újjászentelési ünnepségen újra megszólaltak a templom harangjai, a varrógép-zakatolás méltatlan évtizedeit eltörölve. E harangszó emlékére hadd fejezzem be ezt a rövid kis emlékezést egy olyan versemmel, amelyet Németországban, őseim földjén, a lübecki Mária-templomban írtam, az ottani, háború sújtotta harangok és mindazok emlékezetére, aki méltatlanul szenvedtek és szenvednek, anyanyelvre és nemzetiségre való tekintet nélkül. A jelent nézve: a gyülekezet mai „gazdáinak”, elöljáróinak Isten szeretetét az emberek szeretetével ötvöző magatartása az abszolút garancia arra, hogy az elkövetkezendő évek is méltók lesznek e közösség múltjához.
A lübecki harang(virág)
haláltánc
(1942. március 28-ról 29-re – virágvasárnapra – virradó éjjel a lübecki Mária-templom két, 434 és 273 éves nagyharangja is áldozatul esett a bombázásnak, roncsaikat mementóként őrzik.)
Kék kondulásból
szürke, hallgatag
érc-halom:
se irgalom,
se oltalom.
A két harangnyelv
(két kitépett porzó),
a két harangtest
(két roncsolt virág-lepel),
évente egyszer,
Virágvasárnap,
magasba lendül, s énekel.
Táncot jár
két halott harang,
láthatatlan kötélen,
táncot jár minden holtakért,
a józan Hanza-éjben.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
