Belépés / Regisztráció
Keresés
Olvasandó: Ézs 59,9–13
Egyszer valaki látott egy hirdetést, amelyben ez állt: „Jöjjön időt venni!” Elment a megadott címre, jelentkezett, hogy ő szeretne időt venni. Mégpedig tízkilónyi időt.
Azt mondta az eladó:
– Én adok időt, de nem súlyra. Mert az időt mindenkinek magának kell megtölteni súllyal, tartalommal és értékkel.
– Ha súlyra nem adnak időt, akkor kérek tízórányi időt.
– Semmi akadálya, a tízórányi időről lehet szó.
– Mennyibe kerül?
– Egész jutányos áron úgy tudjuk adni, hogy nem pénzért adjuk az időt.
– Hanem?
– Mire szeretné az időt használni?
– A boldogságra és örömre.
– Hát akkor jöjjön. Hozzon nekünk annyi időt, amennyit tíz óra boldogtalanságban és örömtelenségben töltött, és kicseréljük. Mi csak cserébe tudunk időt adni.
Az ember elgondolkozott, aztán lógó orral elment. Az eladó azt mondta:
– Érdekes, az emberek nem jönnek időt cserélni. Pedig nálunk lehetne…
Kedves testvéreim, minden faluban van egy olyan hely, ahol lehet időt cserélni: ez a templom. Ha eljön valaki, és lerakja Krisztus lábaihoz azokat az örömtelen, boldogtalan, fájdalmas, gyászos óráit, amelyeket eltöltött, és kér cserébe az Úrtól boldog, kiegyensúlyozott, békés időt, akkor elnyeri azt. De csak cserébe lehet időt kérni. Az ószövetségi időben azzal találkozunk, hogy a törvény távol volt, és nem ért el az emberekhez az igazság, a vigasztalás. Ha a törvény távol van, akkor nincs vigasztalás. Ha a törvény nem az ember szívének a hústáblájára van beírva, amely egészen közel van az emberhez, akkor nem érti azt. Olyanok vagytok, mint a vakok, mondja a próféta. Fényes nappal is a falat tapogatjátok, nem láttok, mert távol van a törvény, nem tudtok értékeket felmutatni, nem tudjátok megérezni Isten nagyságát és hatalmát.
Úgy tanítják a vakszakos gyógypedagógusoknak, hogy milyen is vakon élni, hogy Budapesten a forgalomban a szemüket be kell kötniük, fehér botot kell ragadniuk és a saját bőrükön megtanulniuk, hogy kell közlekedni. Minden vakszakos hallgatónak ki kell próbálnia, hogy milyen vaknak lenni. Egyszer vakoknak tartott bibliaóráról jöttünk haza, és az egyik vak megkérdezte: jó felé megyek, tessék mondani? Mondom: nem, pont az ellenkező irányba jön. Forduljon meg, és három lépés után forduljon balra, akkor haza fog érni. Milyen szörnyű, amikor valaki nem lát, nem tudja érzékelni, hogy mi hol van, csak tapogatózik. Szüksége van a segítségre. A törvény nélküli ember, akinek nem a szívébe van írva a törvény, az egész életét úgy éli, hogy csak tapogatózik. Nem tudja, hogy merre kell járni, hogyan kell élni.
„Törvényességre várunk, de nincs, segítségre, de távol van tőlünk. Bizony, sok bűnt követtünk el veled szemben, vétkeink ellenünk beszélnek. Bizony, tele vagyunk bűnnel, gonoszságunkat be kell ismernünk.” Ha valaki idáig eljut, hogy belátja: az élete tele van bűnnel és a gonoszságát be kell vallani, az már elindult a jó úton. Tudja, hogy valahogy másként kellene járni. Luther Márton azt ajánlja, hogy az ember minden reggel fojtsa bele a mosdóvizébe a gonoszt, a sátánt, az ördögöt. Mert minden nap megjelenik a gonosz, és kísérteni akar. Kálvin pedig azt ajánlja, hogy mindennap térj meg az Úrhoz. Tőle vedd el a napot és neki adj hálát, hogy adott egy napot még. Hogy vagyunk mi ezzel? Sokszor csak arra gondolunk, hogy vannak viharos megtérések, amilyenekről szólnak az írások, mint Pál apostol esetében, ahogyan Saulból Pál lett. De a mindennapi megtérés, a mindennapi Ige fölé hajlás, a mindennapi odafordulás Istenhez ugyanilyen fontos. A mi Urunk nagyon jól tudja, hogy bűnösök vagyunk, de lehetőséget ad, hogy hozzá térjünk. Hűtlenségünkből is hozzá fordulhatunk. A világ legnagyobb bűne, hogy megtagadta Istent, hogy hűtlen hozzá. Nem tud róla az égadta világon semmit. Jóllakik a moslékos vályúnál. Jóllakik a sok-sok szeméttel, ami bemegy a házba a televízión, az interneten és sok máson keresztül. De nem tud inni a tiszta forrásból. Ha valaki meg tudja vallani a vétkét, ha valaki rádöbben arra, hogy megtagadta az Urat, hogy hűtlenül élt, akkor már jó úton van. Mert ez kell ahhoz, hogy az Úr visszafogadjon. Ahogy a tékozló fiú példázatából látjuk, hogy valaki a moslékos vályúnál döbben rá arra, hogy milyen jó sora volt az atyai hajlékban. Az atya pedig várta haza. Ilyen atya a mennyei Atya, aki várja haza az elkallódott gyermeket. Éppen ezért az a feladatunk, hogy senkit soha le ne írjunk, hogy senkiről soha ne mondjuk azt, hogy ilyen meg olyan. Legyünk reménységgel, és imádkozzunk azért, hogy döbbenjen rá: Krisztushoz kell térnie. Megtérni Krisztushoz és időt cserélni. A boldogtalan, eltékozolt időt odaadni az Úrnak, és ő ad helyette boldog időt, olyant, amellyel érdemes élni.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
