Belépés / Regisztráció
Keresés
Végre az apja vonatát jelzi a hangosbemondó. A mérnök az aluljáró mellvédjéről előrehajolva tekinget körbe, hogy minél előbb megpillantsa az öreget. Hol lehet már? Vagy mégsem jött el? Már csupán néhányan szállingóznak elő az aluljáróból, amikor lassan, komótosan ballagva feltűnik az öregember. A mérnök megdöbben. Alig ismerni rá legutóbbi találkozásuk óta, egy fél esztendő alatt is sokat öregedett, de ami ennél is szembetűnőbb, meggörbedt. A régen olyan egyenes tartású, szikár embert mintha csak összébbhajlította volna az idő. Papírba csomagolt, madzaggal gondosan többször is átkötözött nagy, hosszúkás tárgyat cipelt.
– Itt vagyok, apám! – integet a mérnök, és a lépcsőkön elébe sietve átöleli az öreget. – Ez meg itt micsoda?
– Ez… ez egy szánkó – mosolyog az öregember, és hagyja, hogy a fia kivegye a csomagot a kezéből. – Jánoskának csináltam, pontosan a mását annak, amilyet régen neked. Erős, kemény fából készült, megbír ez négy embert is.
A mérnök csak bólint erre, a fiára gondol, akinek már megvették az Mp4-es lejátszót, a beígért karácsonyi ajándékot. Nem valószínű, hogy a tizenöt éves srác úgy örül majd ennek a szánkónak, mint valamikor ő. De ez csak éppen átvillan az agyán, amíg a frissen esett hóban a kocsija felé kormányozza az öreget.
– Ez itt az autóm – áll meg a vajszínű Audi előtt a mérnök.
– Nemrég vettem. Azelőtt egy piros Opelem volt. Ugye emlékszik még rá, édesapám?
– Szép kocsi ez is – mustrálgatja az öregember –, és jó nagynak tetszik. Elférnek benne mind.
– Kényelmesen – mondja a mérnök, és közben az apját figyeli. Az öregember észreveszi, elmosolyodik.
– Bizony összementem kissé… – mondja.
– És az orvos? Mit mond az orvos? Lehet még ezen segíteni?
– Ezen már bajosan – ingatja a fejét az öregember –, de ne búsulj, majd a koporsóban kiegyenesedek.
– Ne mondjon már ilyeneket, apám!
– Miért ne mondjak? A nyolcvanadikat taposom, örökké én se élhetek… Na jól van, na… Tedd már be valahová ezt a szánkót, nehogy itt feledjük.
A mérnök a csomagtartóba teszi a szánkót, majd besegíti az apját az autóba. Elindulnak. Csöndesen gurul velük az Audi az elnéptelenedett utcákon, kerekei alatt mintha hirtelen leterített fehér subaszőnyeg simulna puhán. Az öreg nézelődik a hátsó ülésről. Megbámulja a karácsonyi dekorációktól díszes kirakatokat, hóka arca megszínesedik a neonreklámok fényétől.
Ez a csöndes nézelődés hamar véget ér a budai társasház előtt.
A harangcsengő szavára a mérnökné nyitja az ajtót.
– Nicsak, apuka – mondja az asszony –, jöjjön már beljebb, hadd vegyem jobban szemügyre.
– Nincs már rajtam sok látnivaló, lányom – mondja az öregember –, ami pedig maradt még, az inkább sötétben mutatósabb.
– A kedve még a régi – nevet az asszony, közben a férjének üzenve a látványtól meghökkent pillantással. A férfi értve a sajnálkozó tekintetet, bólint, majd betessékeli apját a lakásba.
– Kabátoljon le, édesapám…– mondja.
– És Jánoska? – néz körül az öregember, míg fia segítségével kibontakozik a nehéz, kopottas szürke télikabátjából.
– Nincs még itthon – mondja az asszony. – Egy osztálytársánál van, itt a házban. Tudja, apuka, nem akarom, hogy itt legyen, amíg díszítem a fát. Nagy fiú már, igaz, de nekem azért még mindig kicsi maradt, különösen ilyenkor karácsony este.
Az öregember a szoba sarkában meghúzódó, plafonig nyújtózkodó karácsonyfát nézi.
– Festeni se lehetne különbet – mondja –, olyan, mint egy szépen felöltöztetett menyasszony. Tedd már alá a szánkót is, fiam, de a papirost ne szedd le róla, vesződjön csak vele Jánoska, nagyobb lesz úgy a meglepetés.
– Éhes, apuka? – kérdezi a menye. – Vagy ráérünk később is vacsorázni?
– Akár holnap is – legyint az öregember –, kevesebbet eszem én már egy verébnél is…
A harangcsengő ismét megszólal, utána Jánoska hangja süvölt be.
– Mi van? Megjött már a Jézuska?
– Megjött – nyitja az ajtót az anyja, és beengedi a hízásnak indult, kerek képű, szőke kamaszt, aki rögtön a karácsonyfát rejtő nappali szobába rohan.
– Hol van? Hol a lejátszó? – kérdezi futtában.
– Várj csak – szól utána a mérnök –, hátha nincs is ott.
A fiú megtorpan, értetlenül az apjára bámul.
– Nem kaptam meg?
– Előbb talán köszöntenéd a nagyapádat – vált át szigorúbbra a mérnök hangja. – Vagy szerinted ez fölösleges?
– Szia nagyapa – int az öreg felé türelmetlenül a fiú, majd apja tekintetétől vezérelten odamegy hozzá, és megcsókolja. Aztán ismét az apjához fordul: – Megnézhetem már?
– Csak nézd meg, kisunokám…– válaszol erre a nagyapja –, csak nézd meg azokat az ajándékokat…
A fiú a karácsonyfánál terem, és máris lecsap az Mp4 lejátszóra.
– Köszi! Pontosan olyan, mint a Jocóé. Elvihetem hozzá, hogy másoljunk rá néhány számot?
– Előbb nézd meg a többi ajándékot is – mondja az anyja.
A fiú leguggol, gyors fejmozgással körbevizslat, mintha egyszerre akarna meglátni mindent.
– Görkorcsolya! Köszi! Bőrdzseki! Oltári jó! Kapkodnak majd a levegő után a srácok, ha meglátnak ebben a szerelésben. Fényképezőgép? Igazán klasszak vagytok! Ez itt mi? Mi van ebben a nagy csomagban?
– Nem tudom – mondja az apja –, bontsd ki.
– Kitalálhatom? – néz rá a fiú. – Vízisí? Vagy nem?
– Ne találgass, bontsd ki…
A fiú izgatottan tépkedi a barna csomagolópapírt, és pillanatok alatt lemezteleníti a nagy, erős szánkót, melynek ülőkéjére szép cirádás betűkkel oda van vésve: Jánoskáé.
– Egy szánkó…– mondja a fiú csalódottan, majd a szüleire néz. – Ezt minek vettétek? Hiszen még ott van a pincében a régi.
– Nem mi vettük – mondja az apja –, hanem a nagyapád csinálta. Pontosan olyan ez, amilyen nekem volt gyermekkoromban.
– Húztalak is rajta eleget – szólal meg az öregember –, és igen szeretted, ha úgy tettem, mint a ló, trappolva, kapkodva a lábam, és még nyerítettem is. Emlékszel még erre?
– Már hogyne emlékeznék – mondja a mérnök –, mindig talált rá alkalmat, hogy megszánkóztasson. Pedig akadt munkája bőven.
A fiú már a lejátszót babrálja, nézi.
– Ha ennyire tetszik neked ez a szánkó – mondja –, akkor neked adom. Legyen a tied, apa.
– Mit mondtál?!
– Ha ennyire tetszik, akkor…
– Te pimasz! – lép közelebb a mérnök. Akarsz egy ünnepi pofont? Tudod, hogy meddig csinálta ezt a nagyapád?!
– Ne bántsd – kapja el a mérnök karját az öregember –, semmit se szabad erőltetni. Aztán én vagyok a hibás, mert igazán megkérdezhettem volna levélben, hogy van-é már neki szánkója. Csinálhattam volna mást is.
A mérnök nem szól, kimegy a szobából.
– Ne vegye zokon, apuka – mondja a mérnökné –, hiszen gyerek még… Beszél itt összevissza… Jánoska, köszönd meg szépen a nagyapádnak a szánkót.
– Köszi, nagyapa – mondja a fiú, majd az anyjához fordul:
– Csak néhány számot, mama. Visszamehetek a Jocóékhoz?
– Menj csak… – sóhajt az anyja.
Amikor a fiú után becsapódik az ajtó, visszajön a mérnök. A szánkóhoz megy, körbejárja, nézi, majd hirtelen felemeli.
– Fiacskám – mondja a feleségének –, tudsz még várni a vacsorával?
– Miért? Mit akarsz most csinálni?
– Csak egy félórát még… Na, jöjjön édesapám. Lemegyünk egy kicsit…
– Hová, fiam?
– Majd meglátja…Na jöjjön…
A ház előtt a mérnök a hóra csusszantja a szánkót.
– Édesapám, szánkózott maga valaha?
– Arra bizony már nem emlékszem, fiam… Miért kérded?
– Csak azért, mert most megszánkóztatom egy kicsit…
– Ne bolondozz már, te…
– Nem bolondozom. Na, üljön csak rá…
– Megláthatnak…
– Na és aztán? Akkor meglátják. Akinek nem tetszik, az elfordul.
Az öregember tétovázik, körbenézeget, majd, hogy senkit sem lát, lassan ráereszkedik a szánkóra. A mérnök kézbe veszi a szíjat, elindul, aztán egyre gyorsabban húzza a szánkót, körbe a társasház körül, majd le a kis keskeny utcákon, trappolva, mint a ló.
– Állj már meg te, állj meg – szól rá az öregember –, hiszen kifáradsz bele…
A mérnök megáll, kiengedi a kezéből a szíjat, és leül az öregember mellé a szánkóra. Sokáig ülnek így, hallgatnak. Valahonnan harangszó érkezik hozzájuk, messziről, mintha a múltból kondítanák.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
