Belépés / Regisztráció
Keresés
Ünnepbe sűrűsödő évvégünk sok-sok szép emléket elevenít fel, a karácsonyváró hangulatban már megszólal a prófétai ígéret valóra válása: Immánuel – velünk az Isten. Közel egy évszázada kisebbségben élő és reménykedő erdélyi – és felvidéki, vajdasági, kárpátaljai – magyar reformátusokként génjeinkben hordozzuk ezt a minden pillanatban átélhető valóságot: azért vagyunk még, mert velünk az Isten. Óév és újév határán, a hála és reménység útján is ezzel a biztató hittel lépik át Erdélyben a hívő emberek az új év küszöbét. És itt még az év fordulása is más egy kicsit; mert az idő elválasztó határa miatt Erdélyben már egy órával hamarabb elkezdődik az új év, mint Magyarországon. Igaz, akkor is ünnepelünk, amikor Budapesten megszólalnak az új évet köszöntő éjszakai harangok. És ez a többletóra csak a miénk.
Kies tájainkon is divat az év végi visszatekintés, az óesztendői templomos hálaadás. Erdély számtalan református – és nem csak református – templomában óév estéjén vagy éjszakáján megszólalnak a harangok, és a fehér hóban kitaposott úton elmennek az emberek hálát adni a letűnt évért. Összekulcsolt székely kezek, mezőségi meghajlások, kalotaszegi csendes imák – mind-mind a tiszta szívből érkező hálaadásunk jelei, mert köszönni és megköszönni nem felejtettünk el. A minket keletre vető történelem nemcsak megedzett, hanem megtanított szépen élni is. A szép élet hozzátartozója az Istentől kapott ajándék megköszönése. A hívő ember tudja és vallja: minden nap és minden év ajándék.
2008 Istentől kapott, bibliás ajándék volt, mert először élte át közel 700 000 erdélyi és partiumi magyar református, hogy a Biblia évében igen együtt van az erdélyi és magyarországi, a Délvidéken vagy Felvidéken élő református. Lehetünk külön országok állampolgárai, de a Vizsolyban, 1590-ben kiadott Biblia nyelve, üzenete, olvasása és felfedezése segített, hogy együtt maradjunk. Mert a 2008-as esztendő Erdélyben egy kicsit a Biblia újrafelfedezése (is) volt. Nagyszámú gyülekezetben, nagyvárosban és eldugott kisfalvakban, szórványvidéken és Székelyföldön hangzottak el előadások, ismertetők a Bibliáról, és bibliakiállításokat, bibliaolvasó maratonokat rendeztek. A Második Magyar Református Világtalálkozó himnuszának sorai kimondott kérésekben vagy ki nem mondott vágyakban él tovább az erdélyi magyar református emberekben:
„Bibliás ősök sírja fölött állva,
Találjon e nép végre önmagára;
Köszönjön meg mindent a »védő kar«-nak,
S légyen testvére magyar a magyarnak.”
Jó értelemben használt megkülönböztetés szerint felénk még ma is mondják: az erdélyi református ember bibliás és zsoltáros. Távoli és közeli múltból felvillanó emlékek hitelesítik ezt a megállapítást. Erdély egyik legkisebb, önálló lelkipásztort eltartó gyülekezete az az Oláhdellő, ahol egykor Antal János püspök született, és ahol ma alig 78 idős asszony és férfi él, de minden vasárnap és ünnepnap zeng a zsoltár és hangzik az imádság az éppen százéves templomban. Ott történt pár évvel ezelőtt, hogy egy egyházmegyei vizitáció alkalmával az akkor még nyolcvanvalahány lelket számláló gyülekezetből szerdán délután 43-an voltak a templomban, az istentisztelet végén pedig olyan szívvel és hanggal énekelték a 90. zsoltárt, hogy szinte az egész Maros mente beleremegett. Amikor – még két évtizeddel ezelőtt – tiltott volt az „Isten, áldd meg a magyart” eléneklése felénk a templomban, akkor a 90. zsoltár volt a himnuszunk, az évi hálaadás dalban zengett köszönése pedig így hangzott: „Tebenned bíztunk eleitől fogva.”
Erdély él, és Erdélyben él a magyarság, a református egyház, mert zeng a zsoltár hálaadó éneke, hangzik az imádság köszönőszava, és zúgnak a szilveszteri hálás harangok – Isten velünk.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
