Belépés / Regisztráció
Keresés
Egy kicsi, eldugott ormánysági falu utcahajlatában álló házban élt Margit néni élete párjával.
A múló idő meglassította lépteit, csendesebbre intette beszédét. Az itt-ott málladozásnak indult házvakolat, a nyikorgó ajtó jelezte, az erő itt bizony megfogyatkozott.
A gyermekhiány titkolt szomorúsága már évtizedek óta átitatta hétköznapjait.
Egy kora decemberi cudar időt követő meghűlés ágynak döntötte társát, és néhány nap múlva örök pihenésre szólította őt az Úristen.
Margit nénit a mérhetetlen gyász majdhogynem párja követésére kényszerítette. Vég nélküli könnyei nehezen szűntek, majd tompa, gépies mozgássorban élte ki magát. A házon belüli ki-be, a falu utcáján a fel-le járás, az általa kitalált fontos munkák is gyorsan elfogytak, leperegtek. Maradt a véghetetlen űr, a társhiány, amelyet megszállottan pótolt félhangos beszéde. Először csak egyre gyérülő számú állataihoz beszélt, aztán maga mellé képzelt férjéhez, Jánoshoz.
Néha a jelenbe visszazökkenve megállt, és megrökönyödve kérdezte önmagától.
„Minek beszélek és kinek? – hiszen csak a senki van körülöttem.”
Pár nappal a szenteste előtt rádöbbent, még semmi előkészületet nem tett karácsonyra. Nosza, rajta! Gyerünk! Ahogy a begyakorlott szokásrend megkívánta, végezte gyorsan teendőit. Szinte égett a keze alatt a munka, a mosás, takarítás, vásárlás, sütés, főzés.
Szentestére, ahogy annak lennie kellett, ott párolgott az asztalon az ősi, hófehér gyűrűs szőttes abrosszal leterített asztal közepén a frissen kisült kalács.
– Hála Istennek, elkészültem! – oldotta le hófehér kötényét, és gondosan tisztába öltözött. Amikor apróka kontya igazításával is végzett, nagyot kiáltott a tisztaszoba felé.
– János! Gyere már!
Az asztaltól kihúzta a széket, és zsigereiben eláradó boldog nyugalommal várakozott.
A hosszú, véget érni nem akaró csend válaszolt csupán.
Ekkor világosodott meg előtte a jelen. Csak ő van a házban, egyes egyedül.
– Mit ér az életem? – csordultak ki könnyei. – Hová legyek? Merre menjek? Kinek kellek? Senkinek, senkinek – zokogta az asztalra borulva. Talán csak az angyalok tudták megmérni bánatának mélységét, mire megcsendesült.
– Ez a szenteste itt a semmié. De ott távol, valamikor Betlehemben, ott sok ember volt, zsúfoltság – nem úgy, mint itt, ahol magam vagyok, egyedül, mint az ujjam. És ott mégse jutott méltó hely az Isten Fiának. Lehetséges olyan dolog, hogy sok ember között egyedül van valaki? Úgy látszik, igen. De az Isten Fia éppen azokért jött, akik nem akartak neki helyet adni – így mondta a tiszteletes úr. Ilyen az áldozatos szeretet? Nem önmagáért jött, hanem értünk, hogy közöttünk szétossza önmagát fényként, kenyérként, élő vízként.
– Én Istenem! Az én értelmem kevés mindezekhez – sóhajtott fel, miközben imára kulcsolta kezét. – Adj egy cseppnyi kapaszkodót, célt, hogy értelme legyen életemnek, létezésemnek! Tudom, nem érdemlem, hiszen az életem tele volt békétlenséggel, türelmetlenséggel. Jánosomat is gyakran gyötörtem. Bocsássad meg nekem! Mihez is kezdjek semmiségemmel, erőtlenségemmel?
Lassan elfogytak szavai, könnyei, megcsendesült. Tekintete a végtelenből lopakodva egészen közel jött, és a kalácsostálon megnyugodott. A szomorúságtól kábultan, hosszan szemlélgette.
– Milyen jól sikerült a kalácsom! Milyen szépek a szeletei! Senki sem tud a faluban ilyen szépet sütni. Hogy örülne más, aki megkóstolná! Kik örülnének? Kik? Talán Kovácsné, aki szintén özvegy, vagy Feketéék, akiknek egyetlen gyermekük külföldön él és nem ad hírt magáról. Aztán ott a sánta cigány Jóska, aki talán ugyanúgy kesereg vackában, mint itt én. Viola néni se vetné meg, sőt… – szálldosott számba vevő gondolata házról házra, míg a pusztakapuig nem ért.
Lassan letörölte könnyeit, és bágyadt mosolyára a kalácsostál szelíden visszamosolygott. Aztán, mint eső után a felsejlő csodás szivárvány, megvilágosodott előtte, mit kell tennie.
Szét kell osztani a kalácsomat az emberek között – suttogta –, ahogyan Krisztus is szétosztotta igéjét, önmagát közöttünk! Én csak a kalácsomat tudom adni másoknak. – Lényébe visszatért az életöröm. Fürgén a kosarába pakolta a frissen kisült, pirospozsgás kalácsokat, és boldogan elindult, hogy szétossza a magafajta magányos emberek között.
Ezen a szentestén, ebben az eldugott faluban, ahol őseik földjeit életükkel őrizték az emberek, a szétosztott szeretetkalács nyomán feltörő könnyek láthatatlanul odagördültek annak a lábai elé, aki ott, régen Betlehemben értünk megszületett.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
