Belépés / Regisztráció
Keresés
Napjainkban, amikor a karácsonyi filmek zömét Amerikában gyártják mintegy futószalagon, s amikor a világ apraja-nagyja az ottani ünnepi szokásokat követi-majmolja pulykástul és dekorációstul, alig-alig tudjuk elképzelni, hogy a 17. századi puritán – azaz az átlagos protestáns felfogásnál jóval szigorúbb hitelveket valló – Massachusettsben évtizedekig egyenesen tilos volt a karácsony megünneplése.
Ezt a tilalmat, s a megszegőknek járó ötshillinges büntetést 1659-től egészen 1681-ig gyakorolták, illetve hajtották be. Mivel pedig e gyarmat népességének zöme az egykori – nem éppen antialkoholista – tengerészekből és családjaikból verbuválódott, a rendelkezés nem örvendett túl nagy népszerűségnek. Így azután – ahogyan Stephen Nissenbaum nevezi ezt a belharcot e témáról írott könyvében – valósággal a „karácsonyért folytatott háború” színhelye volt ekkoriban az Újvilág.
A mai karácsonycentrikus (olykor bizony hisztérikus) Amerikát látva felvetődik a kérdés: John Winthrop kormányzó és a korszak helybéli lelkészei miért küzdöttek olyan ádázul a karácsony megünneplése ellen? Érveik közül itt csupán néhányat említsünk meg! Nyilvánvalóan és elsősorban attól féltek, hogy a karácsonnyal együttjáró evés-ivás-duhajkodás, amely leginkább egy pogány szaturnáliára emlékeztet, elfedi és elfeledteti a lényeget, azt, hogy ez az ünnep Krisztus születéséről emlékezik meg, annak eseményeit idézi fel, abból kínál megerősítő lelki ajándékokat. Félelmeik jogosnak is tűnhetnek, ha felidézzük egy az időben rendkívül népszerű új-angliai „karácsonyi” nóta nem éppen Krisztus-központú két sorát: „Barnasör, erős almabor, s jó tüzecske / Cudar időben nincsen ellenedre…”
A helybéli vezetők karácsonyellenességének másik forrása az volt, hogy a pogány téli napforduló-ünneplés egyenesági folytatását látták benne, tehát ismét csak olyasmit, ami rombolja-roncsolja az emberek tudatában az ünnep szent lényegét. Így tehát elhatározták, hogy tűzzel-vassal, minden eszközzel „krisztianizálják” ezt a hitéleti vonatkozásoktól elvadult, elidegenedett ünnepkört. Álláspontjuk egy mai keresztyén ember szemével is érthető és indokolt, legfeljebb azzal a megjegyzéssel, hogy ünnepmentő, ünneptisztító buzgalmukban „a gyereket is kiöntötték a fürdővízzel”, tehát még azokat is rendelkezéseik ellen hangolták, akik szívükben és szokásaikban ragaszkodtak a karácsony igazi lényegéhez. Egy példa: még 1685-ben is megtörtént, hogy egy szigorúan vallásos apa nem akarta elengedni a fiát Bostonban a karácsonyi istentiszteletre, mint „újdondász és szórakoztató” eseményre. Nagyon valószínű, hogy a modern idők Amerikájának európai szemmel, magyar szemmel túldíszített és túlhabzó karácsonyozása nem egyéb, mint kései válasz az egykori zordonságra, az egykori tilalmakra. Végül nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az Újvilág életének első korszakában nagyon sok megpróbáltatás, veszély, éhezés, fázás, nélkülözés sanyargatta az ott élőket, érthető tehát, hogy fokozottan vágytak „lazább napokra” ebben a folytonos éberséget, önfegyelmet és önmegtartóztatást követelő időszakban. E „karácsony-csata”-korszak vázlatos ismeretében talán ki-ki nagyobb megértéssel nézi (vagy nem nézi, csak elnézi) majd a televízió műsoraiban a jelenkori amerikai szórakoztatóipar mohó és gyakran bizony nem betlehemi szellemű termékeit.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
