Belépés / Regisztráció
Keresés
A nőszövetség legfontosabb szerepe a misszió – fogalmaz Pásztor Jánosné. Az Országos Református Nőszövetség elnökével életének meghatározó állomásairól, nőszövetségi élményeiről, valamint a gyermekkori és a kenyai karácsonyokról beszélgettünk.
– Hogyan került közel az egyházhoz?
– Édesapám Kálvin téri presbiter volt. Amikor iskolás lettem, azt mondta: „Menned kell vasárnapi iskolába!” Akkoriban még szombaton is iskolába jártunk, igazságtalannak tartottam, hogy vasárnap is menni kellett. Eljött a vasárnap, én elindultam, körbejártam a Kálvin téri templomot, hazamentem, és közöltem, hogy elmaradt a vasárnapi iskola. Édesapám azonban nagyon jól tudta, hogy oda több száz gyermek jár. A következő héten kézen fogott, és ő vitt el. Ezután egyetlen alkalommal sem maradtam el.
– A Kálvin téren konfirmált?
– Igen, de akkor már édesapám börtönbe került. Karácsonykor édesanyám azt mondta, hogy nem lesz karácsony, mert édesapa nincs itthon. És nem volt karácsonyfa, nem volt ajándék. Ültünk négyen a sarokban, és sírtunk. Egyszer csak csöngettek este, ami abban az időben nem jelentett jót, mi alig mertünk ajtót nyitni. Az ajtóban Dobos Károly fasori lelkipásztor állt. A hátizsákjában hagymát és krumplit hozott. Bejött, elővette a Bibliáját, és elolvasta a Lukács evangéliumának 2. részét, amit édesapám minden karácsonykor felolvasott. Imádkozott édesapánkért, értünk. És lett karácsonyunk. Azóta is minden karácsonykor erre emlékezem, hiszen ez az ember négy gyerekét hagyta otthon, hogy eljöjjön hozzánk. Abban az időben annyira szegények voltunk, hogy a konfirmandusruhám lepedőből készült. A konfirmáció után csak vasárnaponként jártam a templomba, majd megjelent nálam két lány. A lánykörbe hívtak. De én elfoglaltságra hivatkozva nem mentem. Pár hét múlva megint jöttek, akkor, hogy lerázzam őket, úgy döntöttem, elmegyek. Azóta is tagja vagyok a református egyháznak. Akkoriban Muraközy Gyula és Szegedi Erzsébet diakonissza vezette a lánykört. Velük eljuthattam az istenhegyi lánykonferenciára is, ahol Zsindelyné Tüdős Klára, Pilder Mária és Szabó Éva hirdették nekünk az evangéliumot. Akkor értettem meg, hogy mit jelent az, hogy Isten egyszülött fiát adta értünk. Életemben először imádkoztam hangosan. Attól kezdve igen aktívan vettem részt a lánymunkában.
– Ravasz László püspökre hogyan emlékszik?
– Amikor Ravasz László prédikált, megtelt a Kálvin téri templom. Néztem az arcát, és amikor sikerült valamit igazán szépen elmondania, látszott az arcán az öröm. Az egész városra hatott a prédikációja, ami nem reakciós beszéd, hanem színtiszta evangélium volt.
– Hogyan ismerte meg férjét, Pásztor Jánost?
– Még gimnazistaként a Baár-Madasból minden szombaton a Lónyay utcai Gimnáziumba jártunk táncolni. Szokás szerint a fiatal tanárok felügyeltek az erkölcseinkre, és nekik fel kellett kérni egy-egy lányt táncolni. Pásztor János engem kért fel. Évekkel később a vasárnapi iskolában én is kaptam csoportot. A keddi vezetői megbeszéléseken Muraközy Gyula ismertette, hogy az adott történetet hogyan kell elmondani a gyermekeknek. Egyszer a lelkészi hivatalban találkoztam az új segédlelkésszel, Pásztor Jánossal. Ő akkor nem ismert meg engem, én azonban őt igen. A későbbiekben együtt dolgoztunk a Kálvin tér több mint száztagú ifjúsági csoportjában. Én a lányokkal foglalkoztam, ő a fiúkkal, és mindig megbeszéltük a tennivalókat. A lányok egyszer mondták, hogy Pásztor János gyűrűs vőlegény. Akkor elhatároztam, hogy diakonissza leszek, az ifjúsági órára mindig ugyanabban a pulóverben mentem, hogy ne is kísértsem a vőlegényt. A hajamat is befontam, de nem volt elég hosszú, úgyhogy drótot tettem bele. Ő azonban minden alkalommal velem beszélte meg a problémákat, nem a menyasszonyával. Aztán egyszer elmentünk Tahiba egy konferenciára, és akkor már hallottam, hogy szakítottak. Jött a tél, neki éppen arra kellett menni, amerre nekem. Bementünk egy eszpresszóba, ahol elkezdtünk beszélgetni az ifjúságról. Egyszer csak azt mondta: „Legyen a feleségem!”
– Gondolom, rögtön igent mondott.
– Azt válaszoltam: „Nem, én diakonissza leszek”. Ez háromszor is így történt, mindannyiszor nemet mondtam. A harmadik után már olyan érzésem volt, hogy talán mégis az Isten akarata, hogy igent mondjak. Vasárnap a templomban Ravasz arról prédikált, hogy Isten Anániásnak azt mondta, hogy legyen Pál segítőtársa. Akkor úgy éreztem, ez nekem szól. Magamban ki is mondtam az igent. Vasárnap délután Pásztor János prédikált. Amikor ő állt a szószéken, én sosem mentem, de elhatároztam, hogy mégis bemegyek. Késve érkeztem, és amikor meglátott, belezavarodott a prédikációba. Másnap felhívtam, hogy szeretnék vele beszélni, mire ő is mondta, hogy keresni akart engem. Randevúztunk, és én kimondtam az igent. Ő pedig bejelentette, hogy Sárbogárdra helyezték helyettes lelkésznek.
– Hogy lett így eljegyzés?
– Miután Sárbogárdra ment, leveleztünk egymással. Az ünnepélyes eljegyzésről elkésett, mert a szénhiány miatt megállt a vonata útközben.
– Az esküvő után Szentendrén szolgáltak 18 évig.
– Az ötvenes években olyan szegények voltunk, hogy az első közös karácsonyunkkor lecsó volt az ebédünk. De nem volt benne kolbász, kenyér azonban jutott mellé. Akkor ez nem volt tragédia, annak örültünk, hogy megtelt a templom, és 18 hittanóra volt hetente. Minden alkalommal hálát adtunk az Istennek, hogy a férjem taníthatott. 1954-ben nagy árvíz volt a Dunánál. Egy éjjel jöttek a rendőrök, hogy verjük félre a harangot. Férjem fölment pizsamában a toronyba, félreverte a harangot, majd felöltöztünk, és indultunk a gátra. Ott voltak a pártvezetők, a katonák. Amikor meglátták a férjemet, azt mondták, hogy ez egy rendes ember. Mi természetesnek vettük, hogy a gátra kell menni, ők pedig ettől kezdve nem akadályoztak bennünket.
– 1970-ben hat évre Kenyába utaztak. Hogyan jött a lehetőség?
– 1967-ben volt Debrecenben egy nagygyűlés, ahová a világ minden tájáról érkeztek lelkészek. Férjem hivatalos tolmács volt, és a kenyai egyház vezetője meghívta őt. Férjem hazajött az eseményről, és azt kérdezte tőlem, mennék-e vele Afrikába. Közben Bartha Tibor is járt ott, azt mondta, hogy „milyen jó lenne, ha mi is tudnánk valakit küldeni”. A férjem jelentkezett nála, hogy ő menne. Elmondta, hogy már a kenyai egyházvezető is hívta. Ezután két évig tartott az engedélyek megszerzése. Végül három gyermekkel, fejenként 20 kilóval és 5 dollárral indultunk. Az idő múltával ketten maradtunk, mert az egyik gyermeket hazaküldtük a debreceni Kollégiumba, a lányunk a skóciai Aberdeenben tanult filozófiát, a másik fiunk Amerikában tanult. Kenyában azt végeztük, amit Szentendrén: férjem iskolában tanított, Igét hirdetett. Az Egyházak Világtanácsának mostani főtitkára, Setri Nyomi is tanítványa volt. Én főzni tanítottam az asszonyokat, és dolgoztam a könyvtárban. Férjem minden évfolyamát meghívta a lakásunkba. Az ottaniak ehhez nem szoktak hozzá, el is mondták, hogy kétféle misszionárius van: az egyik a „verandamisszionárius”, aki a verandán fogadja a feketéket, a jó misszionárius pedig bemegy a házukba, eszik az ételükből, és megtanulja a nyelvüket, vagyis közösséget vállal velük.
– Milyen volt a karácsony Afrikában?
– Mindenki azt gondolja, hogy Kenyában nagy a hőség. Mi viszont 2400 méter magasságban laktunk, ahol 27 foknál melegebb soha nem volt. Jött a karácsony, de nem találtunk fenyőfát. Volt, aki banánfát díszített, de nekem az nem tetszett. Találtam egy bokrot, ami emlékeztetett egy fenyőre. Szaloncukor sem volt, de akadt savanyúcukor. Csináltam habcsókot, gyertyát pedig tudtunk venni. Máris lett karácsonyfánk.
– És volt Szentírásuk is.
– Lukács második részét olvastuk ott is.
– Kenyából hazatérve Debrecenbe mentek.
– Először a Nagykönyvtárban dolgoztam, egy év után pedig a Kollégium főtitkára lettem. Ezt a munkakört nekem találták ki. Egyik nap folyosót mostam, másik nap Kohl kancellárt fogadtam. Ekkoriban az egész Kollégium igyekezett talpon maradni. A lelkészeknek írtunk levelet, hogy segítsenek a gyülekezetek. Volt olyan presbitérium, amelyik fél disznót hozott, Mezősason pedig egy egész autó levágott csirkét kaptunk megpucolva.
– Hogyan került kapcsolatba az Országos Nőszövetséggel?
– 1988-ban visszatértünk Dunamellékre, Budafokra. Egy évet Amerikában is töltöttünk, majd visszajövet után megalakult a Nőszövetség, én 17. tagként iratkoztam fel, de nem vettem részt a munkában. Egyszer azonban felhívott Farkas Józsefné, hogy vállaljam el a nőszövetségi elnökséget.
– És elvállta…
– Igen. Kiderült, hogy bár a Nőszövetség a Zsindelyné-féle nőszövetség jogutódjaként hivatalosan bejegyzett szervezet, de nem volt helyiségünk, még egy szekrényünk sem. Nagyon elkeseredtem. Ám Derencsényi Zsuzsanna, a Schweitzer-otthon volt igazgatója felajánlott nekünk egy szobát, majd kaptunk számítógépet, fénymásolót. Ott kezdtük el a munkát, és a mai napig nincs központi helyiségünk. A havi ötven forint tagsági díjunkból nem tudnánk kifizetni a bérleti díjat.
– Mi jelenti a legnagyobb élményt a Nőszövetségben?
– Például a helybeli nőszövetségekben a különböző konferenciák szervezése. De a legnagyobb élmény a határon túli gyülekezetekkel, nőszövetségekkel tartott kapcsolat. A kézdivásárhelyi nőszövetségi konferencián is megtelt a templom. A lelkész azt mondta, hogy 20 híján ezren voltunk, mert az első sorban nem ült senki, a templomban pedig 1000 ülőhely található. Isten megengedte azt a nőszövetségünknek, hogy tagjaink megértették a segítő szándékot. A Kálvin téri gyülekezet csendesnapján találkoztunk a nagyszőlősi lelkipásztorral és feleségével. Hívtak, hogy tartsunk náluk konferenciát. Vittünk magunkkal élelmiszert, mindegyikünk ölében egy-egy debreceni kenyeret is a nyolcfős kisbuszban. Amikor megérkeztünk, a nagyszőlősi lelkész hét kenyeret elvitt a rászorulóknak, a nyolcadikat meghagyta, hogy minket tudjon etetni. A templomban a konferencián felállt egy idősebb nő, és azt mondta, hogy teremőrként dolgozott az Ateista Múzeumban. Elmondták, hogy a beregardói 13. századi templom szószékét az államosításkor nem tudták elvinni, mert azt a főfalba kőből beépítették. Kitalálták, hogy a templomból Ateista Múzeumot csinálnak. Ez a nő ott volt teremőr, és megvallotta, hogy ott megismerkedett a Bibliával. Kárpátalján rengeteget segítettünk. Az ottani cigánymisszió egyik lelkésze szólt, hogy a cigányok között sokan tbc-sek, és a kecsketej segíthetne rajtuk. Pénzt gyűjtöttünk, hogy vásároljanak kecskéket. Volt, aki azt kérdezte tőlem, mit fogunk tenni akkor, ha megeszik az állatokat. Mondtam, hogy hálát adok a Jóistennek, hogy jóllaktak. Mert a szükség szerint kell adni, nem pedig a mi elgondolásunk alapján. Legutóbb a felvidéki Ipolyság lelkészének adtunk át egymillió forintot a templomfelújításra. A Nőszövetség tagjai között senki sem gazdag, amit adnak, az az özvegyasszony két fillére. Nem elég az, hogy jótékonykodunk. Ha nem tudjuk elmondani, miért adunk, hogy ez Isten szeretetének anyaggá válása az életünkön keresztül, akkor az egész hiábavaló. Karácsony ünnepéhez közeledve is azt kívánom, hogy próbáljuk szeretni, megérteni egymást. Merjük elhinni, hogy Jézus Krisztus evangéliuma ma is gyógyít.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
