Belépés / Regisztráció
Keresés
Ahogy átléptük az országhatárt, Beregszászba igyekezve mindig csak átrobogtunk rajta. Sokáig azt hittük, hogy még temploma sincs, csak sokadszorra vettük észre, hogy a szürke házak között valami tornyocska szeretne kibontakozni. Aztán pár éve a kárpátaljai falucska végén egy gyönyörűen faragott Szent István-szoborra lettünk figyelmesek. Idén végre meg is álltunk, hogy kicsit utánanézzünk a dolognak.
Asztélyt 1378-ban említik először az írott források, akkor még huszonöt házzal és hetven lakóval. Ma hatszázhúszan élnek a beregi településen, túlnyomó részt magyar reformátusok. A faluba érve a főútról tekintetünkkel a templom tetejét és a haranglábat keressük, majd meglátva azt, a legközelebbi kereszteződésnél, a Mic-patak kiszáradt völgyén átkelve az Alsó utcára fordulunk.
Közelebb érve a poros földút mellett egy lomboktól takart, tipikus beregi fa harangláb és az apró templomépület rajzolódik ki előttünk. Nagy János tiszteletes, Nagy Anikó polgármester és ifjú Elek István, az első királyunkat megörökítő szobor egyik alkotója, akik már a parókián várnak minket, elmondják: a korábbi, 1730-ban épült fatemplom még a főút mellett állt, a mai iskola helyén. Ahelyett emelték a mai épületet 1830-ban.
A 20. század szomorú évtizedei Asztélynak sem hoztak sok jót: a trianoni döntéssel Csehszlovákiához, a második világháború idejére ismét Magyarországhoz, majd azt követően a Szovjetunióhoz került, míg annak széthullása után Ukrajna része lett. A szovjet időkben a helyi téesz volt a legjelentősebb munkaadó a faluban. Almatermesztő vidék volt ez akkoriban, akárcsak a határ magyarországi oldalán fekvő falvak. Ebből azonban mára nem sok maradt, legfeljebb az a tudás, aminek birtokában a sok ügyes helyi metszőasszony szezonálisan a magyarországi almáskertekben keresi a megélhetését.
A matrjoskáktól Szent Istvánig
A helyi kolhoz szuvenírkészítő brigádjában tanulta a fafaragás mesterségét néhai Elek István is, aki akkor még matrjoska babákon és különféle dísztárgyakon edzette ügyességét. „A rendszerváltáskor vége lett ennek, mindenki ment a maga útjára, apám meg megmaradt emellett” – emlékezik vissza ifjú Elek István, aki tizenhat évesen leste el apjától a mesterséget.
„Volt a házunk előtt két óriási nagy nyárfa. Apám még emlékezett arra, amikor a szomszéd elültette őket, de időközben akkorák lettek, hogy az udvaron bokáig jártunk a pihében, mint télen a hóban” – meséli a harminc év körüli fiatalember. Ki kellett tehát vágni a fákat. A falu első embere mindennap Elekék háza előtt jár el a hivatalba. „Kicsi közösség ez, a fogadóórákat többnyire az utcán tartjuk” – mondja Nagy Anikó mosolyogva, így a fafaragóval is mindig a házuk előtt beszélte meg a település ügyes-bajos dolgait. „Többször mondogatta, hogy szeretne a falunak valami maradandót alkotni, aztán egyszer odáig jutottunk, hogy kivágták a fákat, és megkezdődött a munka” – emlékezik vissza a polgármester.
„Még mielőtt meghalok” – mint mondják, ezt is hozzátette olykor viccesen a mester. Aztán a tréfából szomorú valóság lett: a szobor tényleg elkészült, de Elek István is meghalt. A sors fintoraként a szoboravatás napján, 2006. augusztus 20-án kapott agyvérzést. A fiával előző nap még talapzatára állították az alkotást, de az ünnepnapon, mielőtt indulhattak volna a délutáni eseményre, a mester ebéd után leült az ágyra, és már nem kelt fel többé. Még nem volt ötvenöt éves.
Egy szigorú király mai példája
Kimegyünk a szoborhoz. Csak most látszik, hogy mekkora. Egy két és fél méter magas és egy méter átmérőjű rönkből készült a teljes alakos alkotás. A királyt három héten keresztül, reggeltől estig faragta a két Elek István. Ők adták az alapanyagot és a munkát, a kő talapzatot pedig egy helyi vállalkozó finanszírozta. A szobor környékét pályázati pénzeknek köszönhetően idén sikerült parkosítani és térkövezni.
„Egyforma Szent Istvánt még nem láttam” – mondja nevetve a fiatal mesterember, mikor azt firtatjuk, honnét tudta, hogy ilyen volt a magyarok első királya. Aztán kis önkritikával a hangjában megjegyzi: „Az arcát én faragtam, de úgy érzem, talán túl szigorú lett, pedig csak méltóságteljesre akartam formálni.” Úgy érezzük, nemcsak a király arca szigorú, de ifjú Elek István is az magához, ezért igyekszünk megnyugtatni: az államalapító uralkodó minden bizonnyal nagyon határozott akaratú, szigorú ember lehetett, hiszen az országot kemény kézzel kellett vezetni akkoriban.
Mióta a szobor áll, a buszok megállnak Asztély határában, és az emberek talán a falu nevét is jobban megjegyzik azóta. Ez nem kis büszkeséggel tölti el ifjú Elek Istvánt is: „A turisták nagyon úgy néznek rá, hogy nem mindennapi!” És igaza lehet, mert ilyen kis településen ritka az ilyen alkotás. Meg is kérdezik tőlem, hogy Magyarországon vajon van-e legalább minden megyében egy Szent István-emlékmű. A mienkben van, szerencsére, így gyorsan kivágjuk magunkat, de a polgármester asszony azért még hozzáteszi: „Úgy látjuk, hogy Magyarországon a legtöbb augusztus 20-i ünnepség a tűzijáték körül forog.” Nem vitatkozunk vele, kétségkívül hajlamosak vagyunk arra, hogy elfeledkezzünk ünnepeink igazi tartalmáról. Helyette inkább arról érdeklődünk, az asztélyiak hogyan készülnek a szent király ünnepére, hátha van mit ellesnünk tőlük e tekintetben.
„Tűzijáték nem lesz, nem is volt soha, nem is tartjuk annyira fontosnak, és hát nem is lenne rá pénzünk” – mondja a polgármester asszony. Aztán kiderül, hogy a falu minden ünnepi megmozdulást a református egyházzal közösen szervez és valósít meg. A megemlékezések istentisztelettel vagy igei köszöntéssel kezdődnek. Így lesz ez idén is. Nagy János lelkipásztor készül is az alkalomra. Bár még nem tudja, hogy pontosan mit is fog mondani két hét múlva, de abban biztos, hogy a népünket a keresztyénség útjára vezető István király példája ma is tanulságos lehet számunkra. Ahogy őt eszközként tudta használni Isten ebben a szent feladatban, úgy minket is eszközként használhat abban, hogy embertársainkat Krisztushoz vezessük. A szobor mellett tartott ünnepségen ünnepi beszédek és a helyi iskolások szavalatai, énekei fognak még elhangozni, valamint fellépnek egy magyarországi néptáncegyüttes táncosai is, akik Kárpátalján töltik azokban a napokban nyári vakációjukat.
Hagyományteremtés és hagyományélesztés
A beregi falucska kicsiny, de öntudatos közössége néhány önfeláldozó családnak köszönhetően megtartó hagyományt teremtett magának. Azóta sorban jönnek a felajánlások, és többen megpróbálják kezük nyomát rajtahagyni a falun. Augusztus elsején például hagyományőrző perecfesztivált szerveztek, amelynek keretében a falu határában felavatták a gyülekezet korábbi lelkipásztora, Pocsai Vince által faragott üdvözlőtáblát.
Maga a perecsütés is asztélyi sajátosság. A helybéli asszonyok még a magyar időkben pereccel várták a beregi falvak Beregszászba igyekvő vásározóit. Az öregek még ma is mesélik, hogy a magyarok 1938-as bevonulásakor a falu népe úgynevezett pereckaput állított a honvédek fogadására, amiről a fehér lovon érkező Horthy Miklós kormányzó is szakított néhányat, a huszárok pedig a kardjukra fűzték azokat. A kapu aztán még sokáig ott állt, emlékeztetve a szép időkre, végül csak a ‘60-70-es években bontották el. Ma viszont, egy másik fiatal mesterember felajánlásának köszönhetően, a Szent István-szobor közelében ennek újrafelállítását is tervezik.
Éppen indulnánk, mikor a szoborral szemközti házból egy asszony lép ki. Az út mellett legelésző kecskéihez igyekszik. „Nekünk nagyon tetszik a szobor, meg aztán már nagyon kellett ide a faluba valami látványosság. Ő volt a magyarok első királya. Örülünk neki, én meg különösen is, mert a szomszédságában lakom” – mondja Kenéz Vincéné, és hozzáteszi: „Reméljük, még nagyon sokáig itt fog állni ez a szobor.”
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
