Belépés / Regisztráció
Keresés
„Ezt látnod kell! Tegnap fantasztikus koncerten voltunk!” „Gyönyörű hangja van az énekes lánynak…” „Hallod? Előadták népzeneként Varró Dani sms-verseit!” Pár azokból a visszajelzésekből, amiket a Szegedi Focus Műhely Happy Hour című produkciója kapott a Művészetek Völgyében, az öcsi református udvarban. A műhely 2003 óta dolgozik azon, hogy elkerüljön mindenféle kategóriát, és szélükön egyensúlyozva próbál foglalkozni például olyan kérdésekkel, mint a boldogság. A társulat vezetőjével, Benkő Imola Orsolyával beszélgettünk a második, nagy sikerű előadás után.
– Egy héttel ezelőtt mutattuk be ezt a darabot a Thealther Fesztiválon, a független színházak huszadik országos találkozóján, Szegeden. Bölcsföldi András meghívásának köszönhetjük, hogy itt lehetünk Öcsön – ő volt anno az osztályfőnököm a kecskeméti refiben.
– Gondoltad volna a refiben, hogy egyszer ilyesmiket fogsz rendezni?
– Nem, én egész mást terveztem, lelkész akartam lenni, aztán pszichológus, aztán végül rendező lettem. Persze ezek nagyon szorosan összekapcsolódnak, mert együtt alkotják azt, amit egy rendezőnek és társulatfenntartónak tudnia kell ahhoz, hogy igazán jól végezze a munkáját. Tudnia kell bánni az emberekkel, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőlük, és nagyon egyszerű, de jófajta emberismerettel kell ahhoz rendelkeznie, hogy mindezt a lehető legneccesebb határokig el tudja vinni. Mert ugye a színész akkor jó színész, ha keresi és folyamatosan kijjebb tolja saját kereteit. Ehhez pedig egy rendezőnek kicsit papnak is, tanárnak is, pszichológusnak is kell lennie.
– Milyen az, amikor te rendezőként úgy viselkedsz, mint egy pap?
– Például úgy, hogy nem dirigálok, hanem szolgálok.
– Ez egy elég idegen rendezőszerep.
– (felkacag) Nyilván a kőszínházak világa más, ott más is a rendező személyének a szerepe, sokkal nagyobb hangsúly esik rá. Mivel én vagyok a társulatvezető, nálunk is megjelenik ez az alá-fölérendeltségi viszony. Persze nem markánsan, hiszen nagyon sok időt töltünk együtt, és a legnagyobb korkülönbség is csak tíz év a társulaton belül. Persze az nagyon fontos, hogy rendszeresen magamba tudjak nézni, megvizsgálni, hogy azzal az alázattal fordulok-e a színészeim felé, amit elvárok tőlük a munkájukkal szemben. Nem mindig sikerül, de tudom, hogy fontos.
– Hogyan kerültél a műhely élére?
– Magyar–színháztudomány szakra jártam Szegedre, ott hallgattam dramaturgiát is, ahová egy csomó forgatókönyvet kellett írnunk. Jött egy olasz rendező, válogatott az írásaink közül, aztán azt mondta, rendezzük meg, amiket kiválasztott. Fogalmunk nem volt róla, hogyan kell, de érdekesnek tűnt. Később Amerikában is voltam egy évet, ahol sok újdonságot tanultam. Amikor hazajöttem, tartottam egy tréninget egyetemistáknak, és ebből válogattam ki a csapatot. Először egyetemista színházként működtünk, aztán az feloszlott, és létrejött a Szegedi Focus Műhely.
– Persze, gondolom, a történet korábbról indul.
– Temesváron születtem, a forradalom után költöztünk át egy kis alföldi faluba. Anyukám szerint mindig bábokkal játszottam, és általános iskolás koromtól fogva megrendeztem az egész osztályt, írtam hozzá egy mesét, és mindenki játszott. Én ezt természetesnek vettem, bele sem gondoltam, hogy esetleg mások nem így csinálják. Az sem tűnt fel, hogy egészen kicsi korom óta mindig vezető szerepben voltam, pedig nem én akartam így. Romániában elsősként lettem osztályparancsnok, azért, mert a magyar iskolában én beszéltem a legjobban románul. Onnantól fogva mindig volt valamiféle kiemelt pozícióm, holott én ebben mindig rosszul éreztem magamat. El tudtam mondani egy beszédet, de nem szerettem, hogy ezzel kell foglalkozni. Komoly meló volt a társulatvezetést is megtanulni.
– Mert nem szeretted…
– Nem érdekelt, hogy vezető lehessek. Ezt meg kellett tanulnom, és kialakítanom egy profilt hozzá.
– A színháztudomány szak evidenciaként jött neked?
– Nem, én pszichológiára akartam menni, de nem volt meg hozzá a nyelvvizsgám, ami nagyon kellett volna. Elmentem magyar szakra, hogy majd onnan átnavigálom magam. Mondanom sem kell, nem sikerült, és arra gondolva, hogy az egy szál magyar olyan kevés, felvettem mellé a színháztudomány szakot. De ennyi, én sem gondoltam, hogy ebből lesz valami több.
– Hírlik rólad, hogy nem úsztad meg a refit hitre jutás nélkül, és az is, hogy a darabjaidon mindig átsüt az Isten.
– Valahogy át kell, hogy süssön, mert ha valaha az ember bármilyen kapcsolatba kerül Jézussal, akkor ezt nem ússza meg, bármi is történik vele. Ez a fajta istenszeretet utána is bárhol és bármiben megjelenik, ha akarod, ha nem. Tehát elkezd függetlenedni a te saját személyedtől.
– Mondanál egy példát rá, hogy milyen volt, amikor nem akartad?
– Amikor például a Happyt csináltuk, én csak szövegeket vittem be, és az egész elkezdett valahogy teljesen tőlem függetlenül alakulni.
– Hogyan fogalmaznád meg egy mondatban annak a mondandóját, amit láttunk?
– Nekünk az volt a legfontosabb, hogy a boldogság millió pici, apró, fénylő pötty. Hogy ebből mennyi sugárzik ki az emberből, és ezt kitől kapta, az már az egyéni sors kérdése.
*
A rovat további írásait keresd a Reformátusok Lapja Ifjúsági Oldalán, lapunk ifjúsági rovatának honlapján a Zsinati Ifjúsági Iroda szerkesztésében:
http://www.reflapifjusagioldal.reformatus.hu
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
