Belépés / Regisztráció
Keresés
Kálvin újra felfedezte Isten kegyelmének szabadságát. A kegyelmes Istenre talált Luther nagy felismerése, hogy az igaz ember hitből él. Kálvin pedig azzal folytatja, hogy Isten kegyelmére nem lehet más az ember válasza, csak a hálás élet, amely az Isten színe előtt zajlik (coram Deo). Ez a felszabadultság aktivitásra készteti az embert, hogy átalakítsa környezetét, formálja társadalmát, egyéni életében pedig igyekezzen emberséges emberként megállni. Ebben az igyekezetben nincs magára hagyva, mert a Krisztus kegyelme életet átalakító erő.
Új embertípus tűnt fel ezzel a gondolkodással Európa tájain, akinek az életében a Tízparancsolat nem tilalomfák gyűjteménye, hanem az értelmes emberi élet útjelzője, amely célba visz.
A kálvinista aktivitás felteszi a kérdést: mit kezdjek a Krisztus szabadításával? Mi hasznom belőle? Ez tette jellegzetesen felelőssé a protestáns embert a másikért és a teremtettségért, a nemzetért és a világiakért. Kálvin rátette az életét arra, hogy megélje maga is: nincs az életnek olyan területe, ami ne tartozna Istenre. Nincs semmi, ami más elbírálás alá esne: sem ráció, sem érdek, sem kényelem... Az egész élet a Krisztus királyi uralma alatt áll, ezért úgy gondolta, hogy a keresztyén ember felelősségének túl kell lépnie a gyülekezet, az egyház határain. Ez vezette reformátorainkat itthon is, hogy az egész néphez szóljanak, s így kapcsolódott össze hazánkban a vallásszabadság és a nemzeti szabadság ügye.
Kálvin után megfogalmazhatjuk, hogy a hit az emberi méltóság megtalálása, és ez elkötelez a másik ember méltóságának mindenkori megőrzésére. A keresztyén szabadság felszabadít a felebarát szüksége iránti érzékenységre. Ezért a szeretetszolgálat az isteni gondviseléshit gyümölcse. A diakónia a világ iránti közömbösség legyőzésének módja. Aki Isten felől értelmezi a maga életét, az nem lehet közömbös a világ iránt. A középkori misztikus, Clairveaux-i Bernát, amikor úgy érezte, hogy döntenie kell az Isten vagy a világ kérdésében, az Istent választotta. Kálvinnál ilyen döntésre nincs szükség, mert nála az életcél így talál megfogalmazást: Istennel a világban.
Kálvintól meg kell tanulnunk, hogy minden lehetséges módon tanítani kell a javak istenítésének veszélyeiről, amely a gazdagság, az uralkodni vágyás és az erőszak triászának kétségbeejtő aknamunkáját szüli. Az egyháznak e téren prófétai szerepet kell vállalnia, hogy megnevezze az igazságtalan, bűnös struktúrákat, s leleplezze a hatalomkoncentráció formáit, amelyek elszegényítenek és kizsigerelnek.
Kálvin magasra emelte a megszentelődés gondolatát. A megszentelődést a hívők kétirányú harcaként szemlélteti: harc a bűnnel az élet tisztaságáért, és harc az ördöggel a világ megtisztulásáért. A megszentelő Szentlélek erőterében a keresztyén élet célja: lélekkel adni, élni, munkálkodni, szeretni. „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.” (Mt 7,12)
Akiben működik ez a teljes szeretet, az finom hangolású érzékenységgel tud élni a családban, a baráti körben, a munkahelyen, a közéletben, az adott életterében, mert engedi, hogy önmagában és a környezetében a szeretet rendezze a sorokat, a gondolatokat, a döntéseket, a felelősségi köröket, az erkölcsiséget és az értékeket.
Ha ezeket szem előtt tartva, Kálvin szerint gondoljuk végig a Tízparancsolat második felét, akkor az előjelcsere, vagyis a pozitív fogalmazás és az önszeretet meghaladása minden parancsolat gazdagságából új színt tár elénk:
Szeresd felebarátodat szüleidben,
mert magad is tiszteletre vágysz gyermekeid részéről!
Szeresd felebarátodat a másik emberben,
mert magad is erőszakmentes életet szeretnél élni!
Szeresd felebarátodat,
mert magad is szerelmi háromszögtől mentes, tiszta házasságra áhítozol!
Szeresd felebarátodat,
mert a modern rabszolgaság életlopó kötelékeiből csak együtt van menekvés!
Szeresd felebarátodat,
mert életed legdöntőbb ügyeiben csak az igaz tanúbizonyság szerezhet felhőtlen örömöt!
Szeresd felebarátodat,
mert akkor nem környékez meg a tevékeny megkívánás kísértése!
Kálvin a megszentelődésben való előrehaladáshoz nélkülözhetetlennek tartja a rendszeres istentiszteleti részvételt. Istentisztelet-felfogásának az egyik jellemző elvi alaptétele az volt, hogy az emberi élet igazi célja az Isten dicsőségének szolgálata. Kálvin életművét átszövi ez a doxologikus látás. A genfi egyház kátéjában az ember életének fő céljaként jelöli meg: „Isten minket azért teremtett és helyezett ebbe a világba, hogy bennünk megdicsőíttessék. És bizonyára méltó dolog, hogy életünket, melynek Isten a kezdete, az ő dicsőségére fordítsuk.”
(A szerző lapunk főmunkatársa, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanára)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
