Belépés / Regisztráció
Keresés
Utunk második felében, kicsit megviselten értünk át görög földre, ahol vasárnap reggel tengerparti istentisztelettel kezdtük ottlétünket. Az ApCsel 16 és a filippi levél alapján tett bizonyságot Bölcsföldiné Türk Emese, végiggondolva Pál apostol körülményeit az itteni gyülekezet alapításakor, majd később a börtönben, ahonnan levelét írta. „Szűkölködünk időben, alvásban, helyben, egyedüllétben, ezek a körülményeink. De bővölködünk napfényben, tengerben, Isten áldásában, és folyamatosan átéljük: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” – mondta az igehirdető.
Találkozunk Filippinél
Kavalától mintegy tizenöt kilométerre fekszenek Filippi romjai. Az aranyat és ezüstöt rejtő dombokon vívták meg Krisztus előtt 42-ben a híres filippi csatát Caesar gyilkosai, Brutus és Cassius Marcus Antoniussal és Octavianussal. Alig egy évszázaddal később pedig itt tért meg az első európai keresztyén: Lídia, a gazdag bíborárus asszony. Görögországi utunk során ezt a történelmi gazdagságot tapasztaltuk meg, ahogyan a nagy ókori történetek mellett kibontakozott az evangélium terjedésének története is. A filippi romvárost kettészeli az egykori Via Egnatiára épült út. Egyik oldalán a még ma is használatos színház és Pál apostol börtöne, a másikon a fórum romjai, illetve bazilikamaradványok láthatók, hiszen itt a 13-14. századig püspökség létezett. Nagy örömünkre szolgált az ottani klimatizált múzeum, ahová beengedtek minket a rekkenő hőségben, holott csak rákövetkező héten nyitották volna meg hivatalosan.
Filippi után szállásunkra utaztunk, hogy a hétfői pihenőnapot idejekorán elkezdhessük az Olümposz lábánál fekvő tengerparti kempingben. Mindenki nagyon hálás volt ezért a rövid programért. Az utazás egyetlen pihenőnapján a megfáradtak a tengerparton maradhattak, a bátrabbak viszont meglátogatták a fantasztikus természeti és építészeti szépségű ortodox kolostorokat, a Meteorákat. Az esti tengerparti áhítaton Pál apostol utolsó, római útjáról gondolkodtunk, és arról, hogy az Istent rabként is hirdethetjük, rá mutathatunk, és ez a rámutatás életeket menthet meg, bármilyen körülmények között.
Mítoszok (h)ősi földjén
„Kedves görög-török útitársak, ugye érzékeltétek, hogy volt olyan napunk, amikor az Olümposz lábainál ébredtünk, napközben megnéztük a Parnasszoszt, majd a Helikónnal szemben feküdtünk le a parton?” Ezt a kérdést az egyik internetes közösségi portálon tette fel az út egyik résztvevője. És valóban: kedden tengerparti szállásunktól először a thermopülai csata emlékhelyén álltunk meg, majd felkapaszkodtunk, fel, egészen a delphoi jósdáig, hogy lássuk azt a gazdag és felséges pogány kultuszt, ahová Pál apostol magával hozta a megváltás üzenetét. Akkor, amikor azt próbáljuk megérteni, mit jelenthetett például Pál athéni beszéde, vagy milyen város lehetett a léhaságáért sokat ostorozott Korinthus, nem kerülhetjük ki azt a kultikus helyet, ahová egész Hellász járt áldozni és feltenni sorsdöntő kérdéseit a Püthiának. A világ közepének tartott Delphoi mind a mai napig lenyűgöző látvány – az egykor az Apollón-szentélyben égő örökmécses lángját állítólag Prométheusz lopta el az égből az embereknek. Bármerre mentünk, a mükénéi és a trójai mondakörbe ütköztünk, azokba a próbálkozásokba, ahogyan az emberek próbálták megfogalmazni isteneiken keresztül az életelveket, az örökkévalóságot, időt, energiát és pénzt nem spórolva igyekeztek isteneket és nekik méltó helyeket teremteni. Bár mi magunk Pál apostol nyomát kutattuk, nem mentünk el érzéktelenül európai kultúránk eme bölcsője mellett. Valóban felséges érzés volt, hogy aznap az istenek hegyétől a világ köldökén át egészen addig mentünk, amíg fel nem verhettük sátrainkat a Peloponnészoszi-félszigeten, átkelve a Korinthusi-öböl felett átívelő Rion-Antirion-hídon, Korinthus közelében, a múzsák lakóhegye mellett.
Schliemann és az írások
Görögországi utunk következő napján Mükéné városát jártuk végig, amelyet ugyanaz a Heinrich Schliemann tárt fel, mint Trója városát. A gazdag kereskedő, aki számtalan nyelvet beszélt, nem tett egyebet, mint hitt annak, amit olvasott, és az Iliász és Odüsszeia leírásait követve, hatalmas elszántsággal kutatott, míg megtalálni vélte azt a kincset, amit keresett. Kicsit magunkra és utunkra ismerhettünk Schliemannban – az ókori nyomokat, Pál apostol korát kerestük, de lépten-nyomon olyasmi került elő, ami lényegesen korábbi, nagyobb értékű kincs a vártnál, a keresettnél: az Istennek Krisztusban testet öltött szeretete. Persze letagadhatatlan, hogy a mükénéi múzeum gazdag leletanyaga is mindenkit lenyűgözött.
A nap második részében Akrokorinthoszt, Korinthus város óriási fellegvárát másztuk meg. A hegyre épült várost megőrizte az idő, a kikötővárost pedig számos természeti katasztrófa és háború rombolta le az évszázadok során. Korinthus Athén legnagyobb vetélytársának számított, Akhája provincia központja volt, gazdag nagyváros, Efézus méltó görögországi párja, bár kereskedelmi jelentőségét messze túlhaladták legendásan rossz erkölcsei. Az ókori világfiak városának tartották, az Aphrodité-tisztelet miatt több ezer kultikus prostituált dolgozott a városban. Az aznap esti áhítat arra emlékeztetett: a misszió olyan ügy legyen, ami az elevenünkbe vág.
Forró hangulat Athénban
Megbontva Pál apostol missziói útjának sorrendjét, mi visszafele haladtunk, és Korinthusból mentünk Athénbe, Görögország fővárosába. Itt több ezer turista testvérünkkel együtt végighömpölyögtünk az Akropoliszon, majd, aki bírta a gyilkos hőséget, az Areopágoszra ment, arra a helyre, ahol Pál apostol elmondta híres beszédét, és az ismeretlen Istent hirdette a város lakóinak. A beszéd bronzba vésve mind a mai napig ott áll – bár Pál kiábrándultan távozott annak idején Athénből, és Korinthus felé vette az útját, ahol a szellemi szikárságnál lényegesen termékenyebb táptalajt kínált az evangéliumnak a számos kultúra és hiedelem keveréke. A Görögországot sújtó gazdasági válsággal a magas árakon túl leginkább itt, a fővárosban találkoztunk: több helyen vörös festékkel megdobált banképületek és rohamrendőrök józanították ki a melegtől és az évszázados emlékektől kába utazókat álmodozásaikból.
Krisztussal a korinthusi tengerparton
Az athéni látogatás estéjén érkezett el az út spirituális csúcspontja, a tengerparti úrvacsorás istentisztelet. Mikola Borbála kelenföldi beosztott lelkész az ApCsel 17,16-tól a fejezet végéig terjedő szakaszból hirdette Isten Igéjét. Emlékeztetett az útra, amelyet Pál Béreától Athénig megtett a fellázított thesszalonikiak miatt, társ nélkül, de mégsem egyedül, hiszen attól fogva, miután kimondta a kérdést: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?”, nem lehetett többé egyedül. Pált egyedül az Úr akarata érdekelte, ezért háborgott Athénban a lelke, látva ott az aktívan tévúton járó embereket. Mégis dicsérte őket, mert Jézus sem szidta őt, hanem megállította és életre segítette. Pál apostol nem volt hérosz, de Istenhez folyamodott erőt kérni a szóláshoz, amit mi is megtehetünk, lelkészek és nem lelkészek egyaránt. Erőt kérni például ahhoz, hogy bocsánatot kérjünk egymástól, ahogyan azt az úrvacsoravétel előtt megtehettük. Nem volt könnyű odalépni a társainkhoz, és elismerni nekik, ha gondolatban, szóban, cselekedetben vagy mulasztással vétettünk ellenük a hosszú, egy buszban összezárva töltött idő során. Ezután egészen más volt kezet fogni, és egészen más volt közösségben lenni a feltámadott Úrral és egymással, a tengerparti kövekből rögtönzött úrasztala mellől hallgatva a tenger zúgását.
Ami ma is ugyanaz
Másnap észak fele vettük az irányt. A visszaút váratlan gyöngyszeme volt Veria (az ókorban Bérea), ahol Pál apostol eredményesen térített, és emlékét gyönyörű mozaikokkal, az általunk látott legszebb Pál-ábrázolással ékesített fehér márvány emlékhely őrzi. Külön becsben tartják azokat a lépcsőket, ahonnan Pál prédikált. Itt arról szólt az áhítat, hogy a múltat és a jelent összefűző kontinuitás nem tengerekben, nem a kövekben, nem a filozófiai eszmékben, hanem a mind a mai napig érvényben lévő missziói parancsban van. Estére elértük Thesszalonikit, ahol a helyi római katolikus plébánián aludtunk, a nagy meleg miatt az udvaron. Másnap, szombat délelőtt az 1Thessz-ből szólt Isten Igéje, kiemelve, hogy dolgozni hitből, fáradozni szeretetből kell, reménységgel tekintve minden fáradozásra, amit nem önmagunkért végzünk, hanem az Isten és egymás iránt érzett szeretettől megerősítve.
Gondolatkavicsok
A thesszaloniki záróáhítat után mindenki elmondhatott egy gondolatot az útról, és magával vihetett egyet a korinthusi tengerpart köveiből, amelyen egy igehely állt a thesszalonikai levelekből.
Eddig a hivatalos program – de az út egyen-egyenként minden útitársam fejében lezajlott, másképp. A legtöbben erről a belső utazásról beszéltek, arról, hogy bennük mit munkált az Isten ereje az út során: megtanultak elengedni, szűkölködni és bővölködni, elfogadni egymást nyúzottan, fáradtan, betegen. Ahogy egyikük fogalmazott: „A leghosszabb út az eltűrés és az elfogadás között volt.” Az ígéret, hogy „aki hisz őbenne, el ne vesszen”, hatványozottan érvényben volt közöttünk, és segített elfogadni, hogy terveink felborulnak, rögtönöznünk kell, de nem vagyunk egyedül, hanem hatvanan forrunk össze közösséggé, lecsiszolt kövekből épült házzá. Akkor is, ha „haskeresztyének” vagyunk, és a fizikai szűkölködés miatt lemondunk a lelki bővölködés igényéről, és csak későn értjük meg, hogy Krisztus az, aki mindenhol otthont teremt nekünk. Aki ott járt, másképp fog beszélni az Igéről, ismerve a történetek helyszíneit – és a buszsofőrjeinknek is mást jelent már ez a táj. Ahogyan egyikük fogalmazott: az út több pontján érezte, hogy ami történik, az nem az ő erejéből van. Társa pedig azt mondta: legközelebb is boldogan viszi el csoportunkat következő missziói útjára.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
