Belépés / Regisztráció
Keresés
A téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte. Ezt a bölcsességet az újságíróknak tanítják, a szakmai kihívást is jelezve: igazából soha nem lehet hírhiány. Ennek ellenére, amikor beköszönt a nyári politikai uborkaszezon, mégis egyre több bulvárhír van a médiában.
Ilyenkor történhet meg, amit július elején olvastam, hogy a tudósítások szerint fiatalok azt jelentették, hogy két krokodilt láttak a Ruhr folyóban, és az egyik üldözőbe is vette őket. A gyerekek felhívták a rendőrséget, hiszen az egyik hüllő csaknem kétméteres volt, a másik pedig rájuk is támadt. A bejelentés után természetesen megszállták a rendőrök a folyó környékét, amit lezártak, majd csónakokban átkutatták a térséget, de nem találtak egyetlen krokodilt sem.
Hasonló fontosságú hír ebben az időszakban a melegfelvonulás, ami, lássuk be, nem az az esemény, amire egyébként jó odafigyelni. De hát nyáron a fű sem nő, semmi olyan nem történik, amit meg lehetne írni, be lehetne mutatni. Nyáron kiürül a város, és úgy látszik, üresek az utcák is. Jóllehet ez nem csak nyáron van így. Hiszen a hírek is hasonlítanak egymásra, ahogy a politikai történések is. A mindenkori politikai és egyéb napirend meglehetősen sekélyessé, butácskává formálja maga körül az életet.
Azt hiszem, tökéletesen passzol a média által körülöttünk bemutatott világra, amit Móricz Zsigmond egy 1926-ban megjelent elbeszélésében leírt (Vízcsöpp a tengerben). Az elbeszélés főszereplője egy utazó, aki szeretne valami újat, érdekeset, valami megismerni való idegenséget látni Pesten. De ahogy írja: „Semmi újság, semmi sem idegen, ezt jól ismeri. Két perc alatt tájékoztathatja magát… A házak oly egyformák az egész világon… különös, hogy az emberek mennyire félnek, mennyire iszonyodnak egyéniségük kimutatásától. Cél, hogy egész egyformára nivellálódjon az élet.”
Pedig nem vagyunk híján fontos történeteknek, sőt, ahogy mondják, mindenkinek van egy története, amivel másokat gazdagíthat, másokon segíthet. Az egyik ilyen történet lehet akár Margitkáé is, aki szociális otthonban lakik. A hetven év körüli asszonynak talán már senkije sincs, csak a gégerákja, a gyomorszondája meg az arcidegbénulása. Ő az, aki nem tudva a műtétje kimenetelét, annak idején a kórházból kérte, hogy énekeljük – most nélküle – a 264. dicséretet, az „Áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát” kezdetűt. Épp a napokban mondta nekem, hogy most már azért kevésbé is szerethetné őt az Isten… A másik lehet Anna néni története, aki 100. születésnapjához közeledve lassan kezdte elveszíteni a hallását, látását, és akivel éveken keresztül azért imádkoztunk, szólítsa már haza őt az Isten.
De van történetük mindazoknak, akik épp most próbálják az árvíz után újrakezdeni az életüket, vagy a gazdáknak, akiknek parlagon maradt a földje, vagy a termést nincs értelme leszedni, olyan alacsony a felvásárlási ára. Persze ezek a történetek – ahogy mondják – nem föltétlenül töltik ki a médianapirendet, és nagyjából alig vagy egyáltalán nincs hatásuk a politikai környezet alakulására.
És van más különös dolog is. Úgy tűnik, az emberek között az ezredfordulóután is egyre több szó esik Istenről – és nem csak akkor, amikor káromkodnak. Vannak emberek, akik egész életükben Istent keresik, vágynak utána, mert úgy látszik, a természettudományok sem tudnak minden fontos kérdést megválaszolni. Olyan kérdésekre gondolok, mint hogy miért is vagyunk, mi jön a halál után, de ugyanígy a bűnnek, szenvedésnek, halálnak a kérdése is tisztázatlan. A végső miértek újból és újból fölbukkannak. Mert az emberi értelem még a felvilágosodás után három évszázaddal sem képes mindenre. Azután persze sokan csalódnak is. Azt érzik, Isten éppen akkor nincs jelen az életükben, amikor a legnagyobb szükség volna rá. Ilyenkor jönnek a kérdések: miért engedte ezt vagy azt az Isten, miért hagyta, hogy megtörténjen? Azután egyszerre csak megtörténik a csoda, rájuk köszön az Isten, amitől természetesen tökéletesen felfordul az életük. Vagy nem, és akkor ott maradnak csalódottan, rengeteg kérdéssel és szomjúsággal a szívükben. Ezeknek az embereknek, az Istent keresőknek és az Istenre találtaknak is megvan a történetük. Képzeljük csak el, milyen történettel válaszolna Jákób, ha megkérdeznénk, miért sántít, és József, ha a testvéri szeretetről faggatná valaki, vagy Noé, amint éppen valami bárkafélét ácsol, vagy Pál a vakságával kapcsolatban…
A téma valóban az utcán hever. Mindenkinek van olyan története, ami életbevágó, szemben azzal, amiről nap mint nap a médiából értesülünk. Fontos kérdés azonban, hogy mi az egyházban tudunk-e ezekről a történetekről, mindarról, ami az embereket valóban foglalkoztatja. Vannak-e olyan témáink, amelyek a ma emberét valóban izgatják, amelyek segítik fölismerni, elmondhatóvá tenni a saját történeteiket? Vannak-e olyan témáink, amelyek az embereket izgató kérdésekre válaszolnak, amelyek saját kortársaink életének életbevágó kérdései, s amelyek vágyott válaszaiért érdemes eljönni a templomba? Hiszen jól tudjuk, az evangélium nem szólhat légüres térben, csak azoknak az embereknek a nyelvén, akiknek élete, sorsa ugyanazon az „utcán hever”, amelyen az egyház épületei is állnak.
(A szerző lelkipásztor, a Kommunikációs Szolgálat vezetője)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
