Belépés / Regisztráció
Keresés
Egyházunk 2010-et a világmisszió évének nyilvánította. Tette ezt annak kapcsán, hogy 1910-ben, száz évvel ezelőtt volt a nagy edinburgh-i missziói konferencia, ahol az összegyűlt 1215 delegátus elfogadta John Mott missziói indítványát: egy emberöltő alatt tegyünk tanítvánnyá minden népeket. Egy nagy ívű missziói stratégia látszott akkor kibontakozni.
Számtalan oka van, hogy nem valósulhatott meg a nagy álom, elég, ha csak a két világégésre és a két háború közötti gazdasági világválságra gondolunk. Mégis elért olyan emberekhez az evangélium, akik addig nem hallottak róla, és ma a világ keresztyénségének már csak egy töredéke európai.
Nem hiszem, hogy csupán a centenáriumi évforduló miatt került idén a misszió a középpontba. A missziónak ugyanis mindig az életünk középpontjában kell(ene) lenni. Hiszen a keresztyénség nem egy tan, hanem életforma. S ennek az életformának Krisztus adta meg az irányultságát, amikor ránk bízta a missziói parancsot.
A tanítvánnyá tétel nem csupán bizonyságtétel. Nem elég csak beszélni a hitünkről, hanem hitelt kell szerezni cselekedeteinkkel szavainknak. Ez pedig nem egyszeri alkalom, hanem élethosszig tartó folyamat. Ha megtapasztaltam Isten szeretetét, kegyelmét és megváltását, akkor minden erőmmel azon kell lennem, hogy hálából neki engedelmeskedjem, hozzá vezessek embereket. Bizonyságtételünk arról szól, milyen kiváltságosnak érezhetjük magunkat, hogy naponta vele járunk, az ő jelenlétében élünk. De missziónk célja az, ha már megtapasztaltuk, milyen jó is nekünk Isten jelenlétében élni, akkor másokat is bevonjunk ebbe.
Az elmúlt generációk nagy mulasztása, hogy elfogadták ugyan Isten szeretetét, de csak éltek és táplálkoztak belőle. Felélték e szeretetet, nem pedig megélték mások felé. Bevezettük a következő nemzedék egy részét az egyházba (hitoktattuk, konfirmáltuk), de nem tettük tanítvánnyá. A tanítvány élő tagja egyházának, követe Krisztusának (HK 54).
Több oka is lehet, hogy miért van ilyen kevés tanítványa ma Krisztusnak e hazában. A történelmi okok nem elhanyagolhatók, hiszen hatással voltak több nemzedék életére is, de a legnagyobb gond a belső meggyőződés hiánya. Az, hogy a misszió kikerült egyéni életünk középpontjából éppúgy, mint gyülekezeteinkéből. Átvette helyét a nagy építkezések kora, az intézményeink gondja. Nem baj, ha szép épületeink vannak, vagy jó iskoláink, szeretetotthonaink. A baj akkor kezdődik, amikor ezek kerülnek a középpontba. A misszió a forrása a diakóniának és az oktatásnak is. Azért hozzuk létre az intézményeket, mert minél többeket szeretnénk bevonni Isten jelenlétébe.
Ha a szeretetszolgálatunkat nem missziói meggyőződésből tesszük, akkor csak humanitárius jócselekedeteink vannak. Ezt bármely jóérzésű ember megteszi, aki megszánja embertársát nyomorult voltában. A keresztyén nem szánalomból cselekszik, hanem azért, mert megtapasztalta Isten jóságát. Ha megérezzük, hogy velünk milyen jót tett az Isten, akkor e jóság motivál: jót kell tennünk embertársainkkal. Méghozzá azzal a meggyőződéssel, hogy mindezt nem a magunk, hanem Isten dicsőségére tesszük.
Sokan kérdezik – különösen, ha társadalmi misszióinkról beszélünk –, hogy mi legyen előbb: a misszió-e vagy a diakónia? Vannak, akik nem tudnának figyelni bizonyságtételünkre, mert nagyobb szükségük van egy szelet kenyérre, ruhára vagy épp gyógyszerre. Mi nem azért adományozunk, mert a társadalom ezt nem teszi meg. Adományunk hálaáldozat. Nekünk olyan Istenünk van, aki egyszülött fiát áldozta értünk. Hogyne áldoznánk mi akkor iránta érzett hálánkból fakadóan forintjainkból mások javára? A szeretetszolgálatnak egyrészt mozgatórugója a missziói lelkület, másrészt egyenes következménye Istennek szentelt létünknek, hogy cselekedetekben is megnyilvánul Krisztusba vetett hitünk.
Ha meghallják ma azt a szót, hogy misszió, sokan katonai, jobb esetben orvosi misszióra gondolnak. Világossá kell tennünk: mi Isten missziójában veszünk részt. Az ő munkatársai vagyunk (1Kor 3,9). Sokszor kicsinek gondoljuk magunkat, de ha ő elhívott, alkalmassá tett, akkor ne gondoljuk ezt!
Mások úgy vélik, hogy a jelen társadalom kihívásaira kell válaszolni, s ezért van szenvedélybetegeket gondozó, családterápiás, kórházi, börtön- és hajléktalanmissziónk. De nekünk nem a világ kihívásaira, hanem Isten elhívására kell válaszolnunk! Ha ismerhetjük Jézus Krisztust, mint életünk urát, akkor ő motiválja cselekedeteinket.
A missziót mindig a másik ember érdekében végezzük. Tudjuk, ha nem ismeri meg Krisztust, mint megváltóját, akkor az élete rossz irányba halad. Ha nem tér jó útra, akkor ítélet vár rá. Mi ezt az ismeretünket nem tagadhatjuk el mások elől. Mivel nem szeretnénk, hogy ne az örök életre jussanak, komoly gondot fordítunk arra, hogy Isten jelenlétébe vonjuk őket. Ezért beszélgetünk gyermekeinkkel, szüleinkkel, szomszédainkkal, ismerőseinkkel és ismeretlen embertársainkkal. Ha ez a tűz éget bennünket, akkor lehet a misszió az életünk középpontja. Imádkozzunk azért, hogy ne csak a világmisszió évére, de egész életünkre ez legyen a jellemző!
(A szerző lelkipásztor, a Zsinati Missziói Iroda osztályvezetője)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
