Belépés / Regisztráció
Keresés
Egy szimbólum és egy tulajdonság első pillanatra talán szokatlan összekapcsolásával szeretnék megemlékezni a presbiteri szolgálatról. Muraközy Gyula Egyházalkotmány a presbiter vállain (1933) című írásában olvashatjuk: „…a presbiterek az oszlopok az egyházban. Krisztuson állnak, és ők tartják az egész épületet.” Próbáljuk ezt a jelképes ábrázolást a magunk életére és szolgálatára alkalmazni!
Már az első pillanatban érezzük azt a felettünk nehezedő súlyt, amelyet Krisztus egyházának épülete és a saját gyülekezetünk házai vállunkra helyeznek. Tudjuk azt, hogy a tartóoszlopok funkcióját a szilárdság biztosítja, a szilárdságot pedig a felépítő anyagok tulajdonsága befolyásolja. Milyen anyagok szükségesek ahhoz, hogy optimális teherviselő képessége legyen a tartóoszlopoknak?
Pál apostol időtálló kívánalmai szerint a presbiter többek között feddhetetlen, tanításra alkalmas, viszálykodást kerülő, nem a maga hasznát és dicsőségét kereső, családvezetésben példamutató ember legyen. Ezt Kálvin az Institúcióban azzal is kiegészíti, hogy „a fő dolog azonban az, hogy csak egészséges hitűeket és szemléletűeket szabad megválasztani, olyanokat, akik ellen semmi olyasmit nem lehet felhozni, ami megfosztaná őket tekintélyüktől, és szégyent hozna szolgálatukra”.
Tömör és szinte teljes értékű ez a rövid kritérium-összeállítás – azt gondolom, ma is maradéktalanul érvényes, és őszinte önvizsgálatra késztet bennünket.
Persze, nem vonatkoztathatunk el azoktól az aktualitásoktól, amelyek a 21. századot jellemzik mind a társadalmi, mind az egyházi élet szempontjából. Be kell látnunk, hogy a megváltozott körülmények között az egyháznak hatásos módszereket kell találnia az emberek eléréséhez – az egyház életében folyamatos megújulást kell támogatni a reformáció szellemében. Fontos, hogy a presbiter felelősséget érezzen a gyülekezet vezetésében. Ebben a munkában az egyik sarkalatos kérdés a konstruktív együttműködés a lelkipásztorral, ami a lelkipásztori munka hatékony tehermentesítését eredményezheti. A konkrét feladatok megoldása mellett előtérbe kell kerülnie a szellemi áldozatvállalásnak, az együttgondolkodásnak: a presbiter legyen ötletgazda, legyen szellemi szervezője is a gyülekezet életének. Be kell tölteni azt az összekötő feladatkört, amely egyik irányban információgyűjtést és -közvetítést jelent a presbitérium közössége és a lelkipásztor felé, másrészt hiteles képviseletet a gyülekezet és a társadalom felé.
Saját feladataink felismerésében egészséges önismeretre van szükségünk. „Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai…” (1Pt 4,10) Ezt nem mindig könnyű felismerni, de jó tudni azt, hogy Isten senkit sem bíz meg nem neki való feladattal. Hitben megérlelt merész jövőképre van szüksége gyülekezeteinknek, egyházunknak, és ennek megvalósításában is van küldetésünk. Isten gondviselő kegyelmének megtapasztalása nem tehet kényelmessé bennünket, sőt, tudnunk kell, hogy ő elvárja a felelős őrállóktól a jövő tervezését. A presbiternek szabad merészen tervezni, szabad nagy célokat kitűzni – szabad Isten ígéreteiben bízni!
A felsoroltak mellett még jó néhány alkotóelemét fel lehetne sorolni a presbiter-oszlopnak, az építészeti-statikai jelkép elemzését azonban most folytassuk azzal a gondolattal, hogy a többféle alapanyagból épített oszlop szilárdságát a kötőanyag minősége teszi teljessé! Ezt a kötőanyagot pedig próbáljuk behelyettesíteni az ember személyiségének egy olyan jellemzőjével, tulajdonságával, amely – meggyőződésem szerint – döntő befolyással van életünkre. A presbiter-oszlopnak ez a kötőanyaga: a szív tisztasága.
S hogy milyen a tiszta szív? A szív tisztasága a legbelsőbb becsületesség. A szív tisztasága a tisztaság és a becsület összhangja a gondolatok, szavak és tettek egymással összefüggő világában. Mert nem lehetünk becsületesek csak szavakban, és nem tökéletes a tisztaságunk a szavak és cselekedetek feddhetetlensége esetén abban az esetben sem, ha gondolatainkban szeretetlenség, féltékenység rejtőzik. Hányszor becsapjuk magunkat azzal az öndicsérettel, hogy negatív gondolatainkat nem kísérik leleplező hangos megfogalmazások. A gondolat azonban bölcsője a szeretetnek és a szeretetlenségnek is. „A jó ember szíve jó kincsből hozza elő a jót, és a gonosz ember a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6,45)
A keresztyén embernek szív-embernek kell lennie. A református presbiternek szív-embernek kell lennie. A szív-ember lehet tudós ember, lehet céltudatos ember, lehet csalódott ember, lehet Istenben bízó és Istent kereső ember. Ahhoz azonban, hogy Isten üzeneteinek befogadására és tolmácsolására alkalmas legyen, tiszta szívűvé kell lennie – és ez vonatkozik a presbiterekre is. Gondolatainkat és érzéseinket kell előítéletektől, féltékenységtől, önzéstől, szeretetlenségtől mentesíteni, hogy megvalósulhasson az elfogadás, a megértés, a lemondani tudás és a szeretet vezérlő funkciója a szavakat és cselekedeteket irányító központban.
Ez a lelkület tudja stabilizálni a küldetésünkben és szolgálatunkban megvalósítani hivatott tartóoszlopokat. A tiszta szív megnyugtatja tulajdonosát, és nyugalmat sugároz környezetére. A tiszta szív szabályosan működik – ellenáll a stressznek, védi tulajdonosának testi és lelki egészségét. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.” (Mt 5,8) Jézus a szív megtisztításával ezt a lehetőséget kínálja fel mindnyájunknak. A tiszta szívnek ő lehet az ingerközpontja, vezérlője és szabályozója. S végül ne feledkezzünk meg az oszlopok alapjáról – Krisztusról. Mert épülhet kitűnő anyagokból az oszlop, és lehet minőségi a kötőanyag, ha az alap nem megfelelő – minden hiábavaló. Krisztusi alapon állva, tiszta szívvel gondolkodva válhatunk egyházunk, gyülekezeteink erős oszlopaivá.
(A szerző orvos, zsinati tag, a Magyar Református Presbiteri Szövetség Békés megyei területi szervezetének elnöke)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
