Belépés / Regisztráció
Keresés
A pünkösdöt követő első vasárnap a Szentháromság ünnepe. Miért? Hiszen valójában minden vasárnap a Szentháromság vasárnapja, amikor az Atya jóvoltából a Krisztus nevében összegyűlt gyülekezet a Szentlélek jelenlétében tart istentiszteletet. Miért van szükség mégis arra, hogy ezen a vasárnapon különös hangsúlyt helyezzünk Istenünk három-egy voltára?
Úgy gondolom, ez a nap többek között arra ad alkalmat, hogy rádöbbenjünk két emberi tapasztalat nagy feszültségére. Egyrészről ezen a vasárnapon átélhetjük annak lehetőségét, hogy úgy beszélhetünk a Szentháromság Istenről, ahogyan megismerhettük őt, ahogyan ő magát nekünk kijelentette. Másrészről átélhetjük ugyanennek a lehetetlenségét is, azt, hogy az Isten megismerhető ugyan, de fel nem fogható. A Szentháromság tana nem más, mint az a paradoxon, hogy valamit megpróbálok megérteni a megérthetetlenből, egy fogalommal kifejezni azt, ami szavakkal kifejezhetetlen. A Szentháromság vasárnapja is egy újabb „lehetetlen lehetőség” (Barth) beszélni a kibeszélhetetlenről.
Egyfelől tehát az a tapasztalatunk, hogy az ember valamit megértett a Szentírásból, sőt, az Isten lényegéből. A szentháromságtan nem más, mint emberi megragadása a Biblia főszereplőjének. Különös ellentmondás, hogy bár a Szentháromságról szóló tanítás református keresztyén hitünk egyik legfontosabb tétele, mégis, ha a Bibliában keresnénk, akkor nem találnánk meg magát a kifejezést. Mégis szükségünk van erre a fogalomra. Amikor a Szentháromságról beszélünk, valójában az történik, hogy egy lépéssel eltávolodunk a Szentírástól, mindezt azonban azért, hogy innen rátekintve az Igére, összeálljon a kép. A kép, amit Isten jelentett ki magáról úgy, mint Atya, Fiú és Szentlélek.
A Szentháromság vasárnapja ilyen értelemben a keresztyén ember számára nem más, mint egy „aha-élmény”. Annak a belátásnak a jóleső érzése, hogy összeállt bennem a kép, értek bizonyos összefüggéseket. Egyszerre látom Istenemként a királyt, aki bölcsen uralkodik mindenek felett, vagy éppen a bepólyált csecsemőt, akiről a próféták jövendöltek, vagy azt a láthatatlan és szent erőt, ami életeket változtat meg. Egyszerre hallom a hangjukat: „Vagyok, aki vagyok.” (2Móz 3,14) Együtt lehet látni az Ószövetség és Újszövetség cselekvő Istenének az üdvmunkáját és ennek az üdvmunkának a cselekvő Istenét. Nem véletlen, hogy az egyházi év harmadik nagy ünnepét követő vasárnap lett ennek különös alkalmává. Innen visszatekinthetünk a karácsonyra, a húsvétra és a pünkösdre, és összeállhat bennünk a kép a Szentháromság Istenről.
Persze nem nekünk kell összerakni, megalkotni az Istent, ellenben tudni kell együtt látni őt a maga teljességében. A Szentháromság nem kitaláció és nem fikció, hanem felismerés és valóság. Isten így találkozott a világgal és velünk, így ismertette meg, így jelentette ki magát nekünk. Szentháromság vasárnapján készen áll tehát a lehetőség, hogy megerősödjünk ebben az ismeretben és ebben a hitvallásunkban.
A Szentháromság vasárnapja másrészről azonban alázatra indít. Térdhajtás egy nagy titok előtt. Mielőtt még azt gondolnánk, hogy teljesen megértettük az Isten létét és lényegét, ezen a vasárnapon arra is rádöbbenhetünk, hogy ez még mindig lehetetlen számunkra. Bár már nem mondhatjuk, hogy „fogalmunk sincs”, ki az Isten, mert alkottunk egy fogalmat rá, bár már van egy összképünk, de még mindig azt kell mondanunk, hogy „töredékes az ismeretünk”. Az igazi összkép majd csak akkor áll össze bennünk, amikor az Atya akaratából, Krisztus érdeméért, az egy Lélek által dicsőítjük az Istent az ő országában. Addig azonban mindig meg kell állnunk egy ponton.
Csak egy példa arra, hogy a legnagyobbak is megálltak. A nagy egyházatya, Augustinus a főművének tekintett írásában (De Trinitate) tizenöt kötetnyi terjedelemben értekezik a Szentháromságról. Joggal várjuk el, hogy jutott is végül valamire. És bár sok mindent tisztáz magában, mégis végül azt kell kimondania, hogy az Isten hármas egysége emberi ésszel felfoghatatlan titok. Egy erről szóló legenda szerint Augustinus a tengerparton sétálva egy kisfiút pillantott meg, aki gödröt ásott, és megpróbálta egy kagylóval átmerni a tengert a gödörbe. Augustinus ezt látva csak nevetni tudott a gyermeken. Aztán kiderült számára, hogy ő is ugyanezt teszi: amilyen kevésbé lehet a tengert a gödörbe átmerni, olyan kevésbé férhet a Szentháromság titka az ember agyába.
Ez a mai vasárnap sem fog túlvezetni ezen a határon. Sőt, tanítson inkább arra az alázatra, ami engedi, hogy a titok titok maradjon, amely „megengedi Istennek, hogy olyan legyen, amilyen” (Kálvin). A Szentháromság nem valami, amit meg kell érteni, hanem valaki, akivel személyes kapcsolatban kell lenni.
Éljünk a „lehetetlen lehetőséggel” ezen a vasárnapon is: valljuk meg együtt hitünket a Szentháromság Istenről, és alázattal „boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az Úr előtt! Mert ő a mi Istenünk…” (Zsolt 95,6k)
(A szerző Debrecen-nagyerdei beosztott lelkész)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
