Belépés / Regisztráció
Keresés
Erre tanított az én édesanyám…
Péntek volt, május első napja. Míg a hideg szél mérgesen csapott bele a parancsra ünneplő, a nagyvárosi utcákra vezényelt majálisozók zászlóiba, addig a kis szabolcsi zsákfaluban egy asszony aznap is elvégezte munkáját: kora reggel tehenét megfejte, majd délen át krumplit vetett, este asztalt terített a keleti határ átrakójából hazaérkező urának. Már nagyon későre járt – a falu nyugovóra tért –, mikor az asszony fájásai a percek rendje szerint beálltak; ő tudta: itt az idő, indulni kell. A férfi a néhány száz méterre levő egyetlen tekerős telefonhoz sietett, de hiába tekerte, senki sem volt a vonal túlsó végén. A férj hazarohant, valahogy nagy nehezen egy teherautót kerített, s így indultak el a városba. A kórház orvosa szigorú szavakkal várta: „Idejön tízévente egyszer, mikor nekem már majdnem lejár a munkaidőm!” De én ebből még mit sem tudtam, azon a tavaszi hajnalon 9 hónapnyi anyaszív alatti életem megszakadt, s május második napján kora reggel világra jöttem, megszülettem. Elizabeth Stone mondatát 40 éve éli az édesanyám, mikor engem vállalva úgy döntött, hogy egy életen át testén kívül dobog majd a szíve.
Nehéz igazán élni, de jó – mondta sokszor édesanyám, erre ő tanított, s én ismételtem utána számtalanszor. Felnőttem, negyven évvel mögöttem, Dante hétszázéves sorai – számtani átlag – földi életem felén megállítanak: „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém.” Gyerekként még nem is sejtettem, mit jelent édesanyám szép üzenetében az igazán szó. Ma már sejteni vélem, a sötétlő erdők árnyékában, félig telt batyumba gyűjtött, másokért érzett felelősséggel: az igazán élni nem más, mint az igaz úton járás megélése.
Az igaz úton járás első, tétova lépéseit mindig az édesanyák kitárt karja felé tettük meg, ott szerettünk őszintén és feltételek nélkül. Az édesanyák egyik legszebb küldetése gyermeküket járni tanítani. Az anya az aprócska kézbe teszi ujját, segít a testén kívül hordott szívének egyensúlyt találni, s az apró, tétova lépéseket követő elbukás után rohan a gyermekéhez, hogy felemelje, átölelve vigasztalja. Ott, az anyaöl magasságában, az ölelésben tanultuk meg, láttuk meg először az igaz élet arcát, mikor a mosoly gyógyított, s a szembenézés őszinteségében értettük mindig a biztatást is, s a vádat is.
Már rég tudom: minden anyának legkedvesebb a saját gyermeke. Ezt egy vasárnap délután értettem meg, csaknem húsz évvel ezelőtt, mikor egy éven át Németországban éltem, távol édesanyámtól. Egy többszörösen fogyatékosokat ápoló otthonban diakóniai szolgálatot végeztem, s egy vasárnap délután én maradtam a kilenc fiúval. Jörk, akivel majdnem egykorú voltam, nagyon súlyos beteg volt. Fél oldalára béna volt, beszélni nem tudott. Szülei minden második héten meglátogatták, a városban egy lakást is vásároltak, s a hétvégét együtt töltötte az édesanya és édesapa a fiukkal. Azon a vasárnapon késő délután érkeztek vissza, az ajtót én nyitottam ki, s az édesanya máris mesélt és mesélt az ő csodálatos délutánjukról, hogy a papa egy órán keresztül zongorázott, a fiú pedig oly szépen énekelt velük, s oly gyönyörűen táncolt az édesanyával. A német szavak hallatán az agyam az idegen nyelv szórendjének szigorú szabályai szerint automatikusan fordította a mondatokat az anyanyelvemre, s az azonnali fordításban megértett gondolataimban csak az járt: Jörk nem is tud táncolni, hiszen félig béna, Jörk nem tud énekelni, hiszen egyetlen szót sem tud kimondani. Igen, erre gondoltam, s közben éreztem a szívemből útnak induló s a szemem sarkában lassan könnybe szökő, megértett, igaz szeretet mély titkát: legyen az az ének bármilyen hamis, s az a tánc szabálytalan, mégis az anya szívének az a legszebb ének, s szemének az a legszebb tánc. Mert akit lát és hall, az ő szíve, egyedül csak az övé.
Ma, anyák napján biztosan hazamegyek, ma, május másodikán, mikor negyven évvel ezelőtt életet adott nekem az édesanyám. S mint egykor Petőfi, ma én is „egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott anyám”. Bár van otthonom, de a szülői ház illata, az udvar és a kert bennem máig élő ezer emléke miatt hazamenni igazán csak a szüleimhez tudok. Majd hazaérünk, és én fogom lányom s fiam kezét, jön mellettem a feleségem, szíve alatt harmadik gyermekünkkel, lesz virág, s biztosan jut eszünkbe számtalan szebbnél szebb gondolat, mit lenne jó elmondani és megköszönni, hogy keservesen felneveltek és taníttattak, lehetne sok mindent elmondani, de mi szavak nélkül is értjük – olyan ez a találkozás, mint a fa és a termése. Édesanyám gyümölcse én vagyok, én, akit ő mindig arra tanított, s Isten kegyelméből tanít mindmáig, hogy nehéz igazán élni, de jó!
(A szerző tornyospálcai lelkipásztor)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
