Belépés / Regisztráció
Keresés
A mögöttünk lévő hetekben és évben tizenegy diakonissza testvér fejezte be földi pályafutását: Talabér Erzsébet testvér, Kusai Irma testvér, Herceg Kálmánné Pálma testvér, Derencsényi Istvánné Jusztina testvér, Alföldi Ilona testvér, Nagy Ilona testvér, Majoros Katalin testvér, Horkits Anna testvér, Madarász Rebeka testvér, Kárász Imréné Marcella testvér, Badó Borbála testvér.
Hálát adunk irgalmas Urunknak, hogy ők is, hasonlóan a többi diakonissza testvérhez, hűek voltak mindhalálig elhívásukhoz és elhívójukhoz, az élő Istenhez. Hűségesen, példaként álltak őrhelyeiken, kipróbáltaknak bizonyultak a próbatételek esztendeiben, és a változó körülmények között is elvégezték vállalt munkájukat, betöltötték szolgálataikat.
A nyilvántartás szerint a ma élő diakonissza testvérek száma a 4 anyaházból 31 fő. Az idős testvérek legfiatalabbja is elmúlt 78 éves.
1951-ben, amikor az államhatalom bezáratta a diakonissza anyaházakat, a Magyarországi Református Egyház négy diakonisszaotthonában több mint 300 felszentelt diakonissza volt. Az anyaházak kényszerű bezárása után sokan lettek földönfutókká, mások az egyházi szeretetotthonokban vagy az állami egészségszolgáltatásban, kórházakban, szociális otthonokban találtak munkát, néhányan férjhez mentek és gyermekeket neveltek. Minden helyzetben, váratlan körülmények között is méltónak bizonyultak Krisztus egyházának első diakonisszája, Fébé örökségéhez, és egyházunk szolgálóleányai voltak („Ajánlom nektek nőtestvérünket, Fébét, aki jelenleg a kenkhreai gyülekezet szolgája” – Róm 16,1).
Krisztus Urunk rendelkezése szerint az egyház bizonyságtévő szolgálatát a pásztorok, tanítók, presbiterek és diakónusok tölthetik be. A lelkipásztorok az igehirdetéssel, a tanítók az evangélium tiszta tanítása feletti őrködéssel, a presbiterek a gyülekezetek jó rendjének vezetésével, a diakónusok pedig szeretetmunkájukkal bizonyítják, teszik láthatóvá, kézzel foghatóvá, a modern ember számára is érthetővé Jézus Krisztus evangéliumát, Isten világot megváltó szeretetét („Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – Jn 3,16). Minden egyházi szolga a maga elhivatásához és feladatához ragaszkodva lehet hiteles vallástevője Megváltó Urának, Jézus Krisztusnak („Mert a nekünk adatott kegyelem szerint szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya szerint prófétáljunk, ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban munkálkodjunk: a tanító a tanításban, a buzdító a buzdításban, az adakozó szerénységben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jó kedvvel” – Róm 12,6–8).
Isten Egyháza szolgálatában részt vállalni nemcsak roskasztó felelősség, de minden evilági kincset felülhaladó megtiszteltetés is, és minden képzeletet meghaladó boldogság. A diakónusok számára az ősi zsoltár is meghirdeti a szolgáló életben járás boldogságát („Boldog az, akinek gondja van a nincstelenre” – Zsolt 41,2).
Mivel belátható időn belül a diakonissza testvérek hazatérnek mennyei otthonukba, így az ő személyes életük földi értelemben eltűnik előlünk, de református egyházunknak ilyen hiteles, odaszánt szolgákra ma is szüksége lenne. A 2010-es Szeretetszolgálati Falinaptárunk 117 diakóniai intézmény címét közli. A jelenlegi állapot szerint 136 intézményben végez szeretetszolgálati munkát ma a református egyházunk intézményes formában. Az idő sürget, halaszthatatlan tennivalók várnak ránk. Arra kell törekednünk, és a testvérek szolgálata is erre kötelez, hogy életünkben és szolgálatunkban ne valljunk szégyent („Igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét” – 2Tim 2,15), hanem minden kortársunk számára érthetővé és befogadóvá tegyük Jézus Krisztus megváltásainak örömüzenetét, a ránk bízottak pedig szolgálatunk során érezzék meg Krisztus szeretetét.
Kívánva a mai lelkipásztoroknak, hogy olyan diakóniai munkatársakra találjanak az egyházon belül, hogy úgy írhassanak a szolgálatukról, mint a kecskeméti Vass Vince lelkipásztor a diakonisszák egyházon belüli szerepéről:
„Mi hirdetjük az Igét, a diakonissza utána megy, öntözgeti, melengeti, ápolja, hogy gyümölcsöt teremjen. Mi fáklyát gyújtunk, a diakonissza a fáklya fénye felé fordít nekünk hátat fordító, sötétbe néző embereket. Mi utat mutatunk, a diakonissza kézen fogja a gyámoltalan tapogatózót, és vezeti az úton. Abból, ami nálunk prédikáció, az ő kezében cselekvés lesz, szeretet, gyógyszer, kenyér, ruha. A diakonissza a keze és lába a mi munkánknak.”
A diakonissza testvérek életük végéig imádkoztak, és az élők imádkoznak, és hiszik, hogy ígéretük is van az Ige alapján arra, hogy egyházunk megtalálja a 21. századi formáját a diakóniai munka személyi feltételeinek és megjelenítésének: „Szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozástok nem hiába való az Úrban.” (1Kor 15,58)
A diakonissza testvérek tudják: már az is csoda, hogy az egykor elvett intézmények mára számszerűen megsokszorozódtak, és hiszik, hogy ez a csoda a szívekben is megtörténhet.
A diakonissza testvérek kéréssel fordulnak a gyülekezetek lelkipásztoraihoz, a gyülekezeti bibliaórák és imaközösségek tagjaihoz, hogy gyülekezeti istentiszteleteken, imaközösségekben és magányos imádságaikban rendszeresen vigyék Isten színe elé egyházunk e nagy horderejű feladatát, hogy diakóniánk növekedésével a lelkiség és az abból táplálkozó, különböző gyakorlati segítség élő módon mutassa be a köztünk ma is itt járó Jézus Krisztus szeretetét.
Hála Istennek, ma is van jele a gyülekezetek önkéntesein keresztül, a Nőszövetség és a presbiter testvérek által a diakónia szolgálatának. Azonban jó lenne a 21. században, ha újra lenne diakónusképzés középszinten is, hogy a bejegyzett közegyházi és gyülekezeti szeretetotthonokban elhívott, kiképzett és a szolgálatra egyházunk rendje szerint felszentelt diakónusok végezhessék az ápolás, gondozás, családlátogatás, segítés, ügyintézés szolgálatait.
Ezekre az imádságokra a Róm 5,5 vers alapján tekintsenek: „A reménység pedig nem szégyenít meg.”
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
