Belépés / Regisztráció
Keresés
Ez az élet már csak ilyen. És az mégis milyen? – kérdezheti az olvasó. Hát kinek milyen… Azt tanultam, és már tudom is jóideje, hogy a házasság célja a házasság. Az azonban, hogy kinek milyen, azt már mindenki maga tudja. A világ olyan sokszínű e tekintetben is, hogy érdemes benne körülnézni. Az bizonyos, hogy az egyháznak, a vallásnak egyfajta ideáltipikus képet kell(ene) mutatnia. Olyat, amit az Isten felmutat nekünk, embereknek.
Ennek a felmutatása a keresztyén ember feladata is. Azonban ott van a paradoxon, hogy mi sajnos ettől még emberek, mégpedig bűnös emberek maradunk. Olyanok, akiknek felelőssége nem csupán az „isteni” felmutatása, hanem az „emberi” megélése is. És ez nem egyszerű feladat. Hiszen olyan nehéz hitelesnek maradni. Hatalmas lelki harc, mely a különböző elvárások miatt már-már lehetetlennek tűnik. Ám azért érdemes az Isten elvárásainak (akarni) megfelelni, mert akkor minden a helyére kerül. Egyszerű, de nem könnyű. De ebben is kapunk iránymutatást a mi Urunktól.
Az iránymutatásra szükségünk is van. Akkor is, amikor a családról, a család alapját adó házasságról esik szó. Néha az az érzésem, hogy az egyházban csak és kizárólag ideális családok vannak. Persze tudom, hogy ez nem így van, de mi mégis szeretjük ezt a képet mutatni magunkról. És persze az nem is baj, hogy megmutatjuk: ezek a mi értékeink, ezekhez próbálunk igazodni. Ám amikor nem megy, mert valami véglegesen elromlott, akkor már bajban vagyunk. Bajban, amikor a családokhoz oda kell értenünk azokat a csonka családokat, akik szintén családok – csak nem egy, hanem két helyen laknak. Ők vajon hogyan kapnak helyet a keresztyén közösség nagy családjában? Azok, akik nem tökéletesek. Ítélkezni szeretünk, és ez megy is nekünk elég jól. Elvárásokkal teletűzdelni mások életét – ebben sem vagyunk rosszak. És persze keskeny út is csak egy van… Az már más kérdés, hogy csak keveseket érdekel, hogy azon mindenki a saját útját kell, hogy járja… Istennel.
A parázna nő esete sok mindenre megtaníthat bennünket. Ez a nő egész életében úgy élt valószínűleg, mint parázna. Még ha rég meg is volt az a bizonyos találkozása Jézussal, és rég nem is élt már bűnben, a társadalom valószínűleg nem felejtette el neki, hogy ki is volt ő. Ez a múltja. Azonban van jelene, amit Jézustól kapott. Olyan jelent, amiben van reménység a jövőre nézve – Isten kegyelméből: menj el, és többet ne vétkezzél. Szintén beszédes, hogy a sok bűntelen, aki meg akarta irgalmatlanul kövezni ezt a nőt, amikor Jézussal találkozott, hirtelen nem is volt többé már olyan bűn nélkül való, és valahogy rögtön kiesett a kő a kezükből. És a többit nem tudjuk. Nem is firtatjuk. Hiszen elég annyi, hogy bár bűnös volt, de Jézus megbocsátott neki.
„Tulajdonképpen sosem hittem benne, hogy a rossz dolgok valóban léteznek. Csak másképp kell értelmezni őket, és nyomban megszűnnek.” (Ottlik) Ha ez volna a mértékadó a számunkra is, ha valóban Isten kegyelmét szeretnénk mások felé közvetíteni, mennyivel jobb lenne! Szabad, boldog emberek, akik követik Istent. Azt az Urat, aki a parázna asszonyt sem közösítette ki, nem azt mondta, hogy majd gyere vissza, ha jól leszel és rendezed a dolgaidat – mint arra már nem egyszer akadt példa keresztyén közösségekben.
Nem legalizálni akarok itt valamit. Legfőképp nem olyat, amit nem lehet. Ahogy a gazdagnak – és egyébként bárkinek is – lehetetlen a szoros kapun bemennie, én sem próbálkozom eleve vesztett csatával. Ha csak nem Istennel az oldalamon. Ahogy a szoros kapun is be lehet menni az Isten országába, úgy az ő kegyelme érvényes bármiféle lehetetlen(nek tűnő) helyzetre is. Bár ez sokszor nem biztos, hogy az, amit mi elvárunk. De nem a mi elvárásaink a lényegesek. Ennél sokkal fontosabbról van itt szó. Arról, hogy végre ne romboljunk, hanem építsünk…
Írásomat pedig köszönetmondással szeretném zárni. Mégpedig azoknak, akiknek a szenvedéseit és küzdelmeit, a harcait és az újrakezdéshez kapott hitüket láthattam és láthatom. A családért. A szűkebb és tágabb értelemben vett családért. Akiknek a nehéz döntések harcaiban, a lelket felőrlő terhek alatti helytállásukban az a fohász van ajkukon: „és ha roskadozva járunk, Benned támaszt hadd találjunk…” (434:4) Válságban, gazdasági ellehetetlenülésben, politikai „semerre-sem-haladunk”-ban, merni bízni, reménykedni, hinni egy Istentől kapott jobb jövőben, mert az Isten szeretet.
Nem vádirat ez, sem nem védőbeszéd. Csupán gondolatok egy élhetőbb világért. A családok, és benne a mi számunkra is egy élhető életért. Fiatalon, öregen, klasszikus családmodellben vagy csonka családban élve, szeretetben, szerelemben vagy csak vágyva rá. Merjünk hinni abban, hogy Isten betölti minden szükségünket, mert szeret bennünket. És merjünk mi is szeretni! Ennél nincs jobb stratégia.
(A szerző miskolci egyetemi lelkész)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
