Belépés / Regisztráció
Keresés
Egyházak a politika útvesztőjében vagy egyházak a politika köpönyege alatt? Avagy megvalósítható-e egy kritikus-szolidáris viszony az egyházak és a politika között? Balog Zoltán parlamenti képviselővel, az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi, civil és vallásügyi bizottságának elnökével többek között a vallásszabadságot és az egyházalapítást szabályozó törvény hátteréről, a keresztyénségből fakadó radikalizmusról és liberalizmusról beszélgettünk.
– Platthy Iván, a Németh-kormány egyházakért felelős művelődési minisztériumi főosztályvezetője, későbbi államtitkár és Tóth Károly nyugalmazott püspök a velük készült interjúkban (2009. szeptember 27-i és 2010. január 24-i lapszám) a húsz évvel ezelőtt elfogadott 1990. évi IV. törvényből különösen is a preambulum jelentőségét hangsúlyozták, mert az a korábbi évtizedekhez képest egészen új dimenzióba helyezte az egyház megítélését, a társadalomban betöltött szerepét. Ön is így látja ezt?
– Én ezt egy kicsit keserűbben látom. Negyven év kommunista diktatúra után, ellenzéki és társadalmi nyomásra fogadták el ezt a törvényt anélkül, hogy bocsánatot kértek volna az egyházak üldözése, a munkájuk ellehetetlenítése miatt. Akár a preambulumban, akár az indoklásban meg kellett volna emlékezniük arról, hogy évtizedeken keresztül olyan állapot volt, ami semmiféle történeti és közjogi hagyománynak nem felelt meg. E nélkül beszélni erről a törvényről a múlt megszépítése. A jogszabály ráadásul társadalmi vita és konszenzuskeresés nélkül született meg. Ha a szabad választások után került volna sor ezekre a tárgyalásokra, akkor egy olyan törvény születhetett volna, mely sokkal jobban megfelel Magyarország történeti hagyományainak és az egyházak sajátosságainak – ebből következően jóval kevesebb hiba került volna bele.
– Platthy Iván azt mondta, a Németh-kormány „egyértelművé akarta tenni, hogy Magyarországon jogállamiság van születőben”.
– A személyes jó szándékot nem vitatom. Különösen az akkori művelődési miniszterét, Glatz Ferencét nem, aki ahhoz a baloldali történészgenerációhoz tartozott, amelyik a História folyóirat hasábjain a ‘80-as évek elejétől mint értéket próbálta az egyházi tematikát behozni. Ezen túl viszont úgy gondolom, hogy ezeknek az intézkedéseknek alapvetően a diktatúra kozmetikázása volt a célja a hatalom átmentése érdekében.
– Platthy Iván szerint, „ha ezt a kétharmados törvényt nem alkotják meg abban a történelmi légkörben, akkor azóta egyetlen parlament sem fogadta volna el a politikai megosztottság miatt”.
– Ez a vélemény azt sugallja, hogy a diktatúra jobb hatásfokkal működik, mint a demokrácia. Az a parlament pártutasításra kétség kívül gond nélkül elfogadta ezt a törvényt – mint ahogyan például a bős-nagymarosi vízlépcső építését is –, de a szabad választások után is elfogadtak számos kétharmados jogszabályt. Például Európa legkorszerűbb kisebbségi törvényét vagy a médiatörvényt. Nyilván bekerülhetett volna ez is közéjük.
– A törvény legtöbbet kritizált pontja az egyházalapítás kérdése. Vannak olyan országok is a környezetünkben, ahol egy-két tucat bejegyzett egyház van, és többet nem lehet alapítani. Nálunk hogy tudná elképzelni ennek a kérdésnek a megoldását?
– Hadd mondjak egy analógiát. Vajon hány nemzeti-etnikai kisebbség lenne, ha száz fővel csak úgy be lehetne jegyeztetni egy csoportot? Ma Magyarországon az számít nemzeti kisebbségnek, akit az Országgyűlés kétharmados többséggel annak nyilvánít. Ennek pedig megvannak a kritériumai: mióta él Magyarországon, hány tagja van, van-e önálló nyelve, kultúrája. Ha a kisebbségek esetében ez működik, miért ne működhetne az egyházak esetében is? De ez egy nagyon érzékeny kérdés. A legfontosabb szempont ezért, hogy a szabályozás megváltoztatásánál a jelenleg bejegyzett és tisztességes vallási tevékenységet folytató egyházakkal meg kell egyezni.
– Az állam és az egyház kapcsolatát a ‘90. évi IV. törvényen kívül a ‘91-es kárpótlási törvény, illetve a Vatikáni Szerződés és a többi egyházzal kötött megállapodás szabályozza. Mennyire megfelelőek, mennyire időszerűek ezek a jogszabályok?
– A vatikáni szerződés és az abból következő szerződések korrektül és jól szabályozzák az egyházak és az állam viszonyát. A probléma az, hogy a kormány nem tartja be ezeket. Az Állami Számvevőszék is megállapította, hogy a költségvetés az elmúlt három évben 4,4 milliárd forinttal maradt adósa nem az egyházaknak, hanem azoknak a gyerekeknek, akik egyházi iskolába járnak.
– Mennyire valósult meg az elmúlt húsz évben a ‘90. évi IV. törvény bevezetőjében megfogalmazott cél? Elismeri a magyar társadalom az egyházak szolgálatát?
– Az egyházak társadalmi hasznosságát nem elsősorban törvényileg kell deklarálni, hanem a mindennapokban kell bizonyítani. Ezt ők meg is tették. A túljelentkezés intézményeikbe és más pozitív visszajelzések mutatják, hogy az emberek értékelik ezt a szolgálatot ott, ahol találkoznak vele. Persze ezt a negatív szenzációra éhes média alig közvetíti.
– A szocialista kormány mégsem hajlandó érdemi párbeszédre az egyházakkal. Mintha nem ismerné el azok hasznosságát. Túl sokat tévéznek vajon?
– Az egyház-állam kérdését történelmi dimenzióban is érdemes vizsgálni. E nélkül nem értjük meg. Miért érdeke a jelenlegi kormánynak konfrontálódni egy nagyon fontos társadalmi tényezővel? Nem érdeke. Mégis ezt teszi. Miért? Mert nem tudják levetkőzni az elmúlt hatvan év reflexeit. Jó példa erre az a hihetetlen makacsság és fanatizmus, amivel a népszavazás vallási hovatartozásra vonatkozó kérdését elutasították. Ennek más oka nem lehet. Mert az a hivatkozás, miszerint majd akkor ennek alapján fogják számítani a támogatásokat, és az milyen rossz lesz, egyszerűen nem áll meg. De ki is töröltette ezt a kérdést a kérdőívekről először? Rákosi Mátyás. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a maiak egyszerűen az ‘50-es éveket képviselnék, de a zsigereikben mégis érzem azt a mentalitást. Nem tudnak másként tekinteni az egyházra, mint ellenfélre, sőt bizonyos köreikben mint ellenségre. Meg kell nézni, melyik kormányok alatt alakulnak egyházi iskolák, és mikor szűnnek meg. Ez nem véletlen.
– Lapunk 2009. november 22-i számában bemutattuk az Európai Értékrend Vizsgálat és az Ifjúság 2008 kutatás eredményeit. Az előbbi szerint Magyarországon a magukat reformátusnak vallók között a szélsőjobboldal támogatottsága alig kimutatható, a szocialisták és a liberálisok szavazótábora pedig még a pártok mostani alacsony támogatottsága mellett is viszonylag magasnak tekinthető a többi felekezethez képest. Mi lehet ezeknek az oka?
– Ezekkel a felmérésekkel szemben mindig szkeptikus vagyok kicsit, nehezen értelmezhetők ezek a fogalmak. Örülök, ha a szélsőségek nem jellemzők az egyházunkra, de mondjuk meg őszintén: egy hívő ember számára a radikalizmus pozitív fogalom. És egy magyar református ember számára a nemzeti radikalizmus ugyancsak pozitív fogalom. És ezt semmiképpen sem kötném politikai pártokhoz. A radikalizmust és a szélsőséget határozottan megkülönböztetem egymástól. Ha egy magyar református úgy gondolja, hogy radikális megoldásokra nemzeti keretekben van szükség, akkor azzal teljesen egyetértek. Ha pedig ez egy lebutított közvélemény számára ijesztő, azt szomorúnak tartom.
– Mondana egy példát egy olyan problémára, amiben ön radikális megoldást választana?
– Ma radikális álláspontnak tűnik, ha azt mondom, hogy nem volna szabad semmilyen kormányzati intézkedést meghozni úgy, hogy az ezzel kapcsolatos gondolkodásba ne vonnánk be a határon kívül élő magyarokat, ne vennénk figyelembe az érdekeiket. Ezt ma sokan nemzeti radikalizmusnak tartják, de valójában a túlélés egyetlen esélye. Ha nem ebben a keretben gondolkozunk a jövőnkről, akkor nagyon nagy bajban leszünk, a túlélésünk kerül veszélybe. Vagy radikálisnak tűnhet az is, aki szorgalmazza az iskolákban a kötelező etika- vagy hitoktatást. Miközben az erőszak itt is egyre hangosabb.
– A kutatások a vallásosság visszaszorulására figyelmeztetnek. Egyfajta diagnózisként értelmezhetők az egyház számára. Református egyháztagként milyen terápiát látna ebben a helyzetben szükségesnek, merre kellene elmozdulnia egyházunknak?
– Két kulcsszó jut eszembe: hitelesség és vonzerő. Ezekre lenne szükség, ami egyszerre jelenti értékeink megújítását, és a hagyományos értékek vonzó és hiteles közvetítését. Kényszerűségből sokat foglalkoztunk azzal, hogyan tudjuk biztosítani egyházi iskoláink anyagi fennmaradását, és talán kicsit keveset azzal, milyen oktatás is folyik ezekben az intézményekben. A magyar református iskolák kisugárzó pontok lehetnének a fiatalság felé, ugyanakkor szomorú látni, hogy vannak olyan fiatalok, akik egyházi iskolában végeztek, de utána az egyház tájára se mennek. Pedig ha az egyházi iskolán keresztül nem sikerült megszerettetni az egyházhoz tartozást, akkor ott nem a fiatalokkal van a baj, hanem az iskolával. Sokkal több figyelmet kellene fordítani módszertani kérdésekre és olyan újításokra, amelyek egyáltalán nem mennek szembe az evangéliummal, hanem sokkal inkább a keresztyén szabadság, a libertas christiana megtestesülései.
– A lelkészek politikai szerepvállalására vonatkozó egyházi törvénynek ön kétség kívül eleget tesz. Azonban a közvélemény politikusként is a református egyházzal köti össze, református lelkészként tartja számon. Nincs ez mégis ellentmondásban a törvény céljával, szellemiségével?
– A reformátusok valóban úgy tartanak számon, mert ők ismernek, de hogy a közvélemény is, azt nem hiszem. Egyetlen olyan interjút sem talál, ahol református lelkészként aposztrofálnám magam. Kisebb nyilatkozatok mellett persze előfordul, hogy megjelenik, mert az újságíró általában az egyszerűbb megoldást választja, és nincs arra lehetőség, hogy elmagyarázzam neki ezt a bonyolult helyzetet. Általában azt kérem, hogy református teológusként tituláljanak.
– Egyetért ön ezzel a szabályozással?
– Egy közösség vezetője, ha abba a közösségbe különböző politikai meggyőződésű emberek járnak, ne folytasson pártpolitikai tevékenységet. Ugyanakkor én egy svájci, német alapítású közösségnek, a németajkú gyülekezetnek vagyok a tagja, ahol az embereket ez a kérdés nem igazán izgatja, semmi konfliktust nem okoz. A presbitérium is gyakran felkér olyan szolgálatokra, amiket a gyülekezet lelkésze végez, de ezeket az egyházi törvény szerint is elvállalhatom.
– A református egyház az elmúlt években gyakran megnyilvánult közéleti kérdésekben, legtöbbször a kormány tevékenységét bírálva, de mindig pártérdekektől mentesen. Hogy érintené reformátusként, ha a református egyház adott esetben egy olyan kormánnyal szemben is kritikusan lépne fel, amelynek munkájában ön is szerepet vállal?
– Alig várom. Ez utólag is az egyházi megnyilvánulások hitelességét bizonyítaná. Megjegyzem, volt erre példa ‘98 és 2002 között is, az Orbán-kormány idején. A bevásárlóközpontok vasárnapi nyitva tartása ügyében az egyházak a szakszervezetekkel együtt tiltakoztak, hogy miért nem veszi ezt a kormány szigorúbban. Nagyon helyesen tették. Annak ellenére, hogy a leendő új kormány támogatása mindenkinek elemi érdeke ma Magyarországon, ezután is helye lesz a kritikának, egyfajta kritikus szolidaritásnak, hiszen lehetnek ezután is problémák, amire a figyelmet fel kell hívni. Persze ennek megvannak az evangéliumi szabályai: először illik a háttérvilágban „négyszemközt” jelezni, s nem rögtön a nyilvánossághoz szaladva. A szocialisták esetében sem fordult azonnal a nyilvánossághoz az egyház. Nagy türelmet tanúsítottak, amíg kimondták, hogy elég volt a megaláztatásból, és kiléptek az emberek elé. A szóvivői szerepet Bölcskei Gusztáv püspök úr vállalta, amire reformátusként büszke vagyok. Azt gondolom, a következő kormánynál nem fog idáig eljutni ez a történet, mert komolyan fogjuk venni az egyházakat és az üzenetet, melyet közvetítenek.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
