Belépés / Regisztráció
Keresés
Keresztyén gondolkodásunkban évszázadok óta az irgalmas samaritánus példázata szimbolizálja a foglalkozást a sérültekkel, az elesettekkel. Néhány intézmény épületében kiábrázolva is megjelenik ez a motívum, de még több intézet és szeretetszolgálatot végző ember szemléletében van jelen. Annyira kézenfekvőnek látszik a párhuzam az irgalmas samaritánus és a jó diakónus között, hogy el sem gondolkodunk ennek mélyebb jelentésén, következményein.
Életünk során mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy azt érezzük, az út szélén fekszünk kifosztva, félholtra verve. Ilyenkor jól jön egy segítő kéz, aki megszán, beköti sebeinket, ápol, majd, ha újra lábra álltunk, továbbmegy, és többé nem emlegeti a dolgot. Mert valljuk be, nem szeretünk emlékezni arra, hogy valamikor is kiszolgáltatott állapotban voltunk. Nem szeretünk egy életen át hálásnak lenni a felénk nyújtott kézért.
Súlyos vagy halmozott fogyatékkal élő embertársaink esetében ez a kiszolgáltatottság egy egész életen át tartó állapot. Milyen jó, hogy szép számmal vannak elkötelezett, lelkes, szakmailag képzett munkatársak a Magyarországi Református Egyház intézményeiben és azokon kívül is, akik szeretettel végzik munkájukat „Isten kicsinyei” között. De vajon jól szeretjük-e őket? Valóban az irgalmas samaritánus mindig lehajló, szánakozó szeretetével kell szeretni, napi munkánkat végezni a sérült emberek között? Sokszor észre sem vesszük, hogy miközben szépen ellátjuk (tisztába tesszük, etetjük, gondozzuk) a halmozottan sérült embert, elfelejtjük, hogy ő nemcsak és nem elsősorban szeretetünk és gondoskodásunk tárgya, hanem ember. Hányszor beszélünk róla (esetleg épp a feje fölött), mint egy érdekes, ritka diagnózisról, mint a sors iróniájáról. Hányszor etetjük meg fáradtan, egy szót sem szólva hozzá, nem foglalkozva azzal, szereti-e, amit kap; csak legyünk már túl rajta, jöhessen a következő. Hányszor nem kérdezzük meg a véleményét a sorsát érintő, fontos kérdésekben, vagy csak éppen arról, hogy milyen zenét szeretne hallgatni.
Belegondoltunk-e már abba, hogy milyen lehet a másik oldalon lenni? Nap mint nap mások gondoskodása, szeretete tárgyaként élni, és hálásnak lenni egy-egy elkapott tekintetért, egy-egy kedves szóért? Milyen lehet a hallgatás börtönébe zárva élni, ha a beszédem akadályozott, és senki sem veszi észre, hogy nemcsak a szavaim, hanem a tekintetem, a pillantásom, a mozdulatom is beszél? Milyen lehet a mozdulatlanság bilincsében élni, mert nincsenek megfelelő segédeszközök, amelyek segítenék számomra a járást, állást, ülést, vagy mert nincs ember, aki kivenne az ágyból, a kocsiból? Milyen lehet, ha kinevetnek, vagy nem figyelnek rám, mert az értelem csekélyebb mértékben adatott meg nekem? Milyen lehet állandó fájdalmak közt élni és vigaszt, enyhülést nem kapni?
Az igazi szeretet empatikus, igyekszik átélni, amit a másik átél, és ez vezérli tetteit. Ismerjük Jézus mondását: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanezt cselekedjétek velük…” (Mt 7,12) Nézzük a Bethesda-tavi történetet! Itt Jézus odamegy a beteg emberhez, beszél hozzá, megkérdezi, hogy akar-e meggyógyulni (nem csak odahajol és beköti a sebeit). A beteg azt válaszolja: „…nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe…” (Jn 5,7) Beleborzongtunk-e már ebbe a mondatba? Nincs emberem… Nem azt mondta, hogy nincs segítőm, terapeutám, orvosom, gondozóm, hanem hogy nincs emberem. Ez azt jelenti, hogy neki, nekünk, mindnyájunknak emberre van szükségünk, és arra, hogy embernek tekintsenek. Arra van szükségünk, hogy szóljanak hozzánk teljes nyitottsággal, odafordulással, hogy egyenrangú partnernek tekintsenek, ne játsszanak velünk csendőrpertut, hanem tiszteljék a korunkat, akkor is, ha fogyatékkal élünk. Arra van szükségünk, hogy hallgassák meg a véleményünket, akkor is, ha az időigényes, mert nem tudjuk magunkat szóban kifejezni. Jó lenne, ha észrevennék, hogy nemcsak mi szorulunk segítségre, hanem mi is tudunk adni (barátságot, örömöt, segítséget, szeretetet, bármit). Azt szeretnénk, hogy a lehetőségeinkhez képest minél önállóbban élhessünk, hogy akadálymentesen közelíthessük meg a templomot, a boltot, a postát, az otthonunkat. Tudjuk, hogy sokan szívesen segítenek átemelni a kerekesszéket a templomküszöbön, hiszen rendes, becsületes keresztyén emberek, de nem erre van igazán szükségünk, mert ez a kiszolgáltatottságunkat növeli. Nem szeretnénk külön istentiszteletet, csak azért, mert vakok vagy hallássérültek vagyunk, hanem együtt lenne jó átélni az egységet Krisztusban. A keresztyén gyülekezet inkább hívogassa, szeretgesse be a templomokba a fogyatékkal élő embereket, ne csak megtűrje őket, és lássuk meg, hogy ezáltal mindnyájan gazdagabbak leszünk.
A diakónia ugyanakkor nem csak szeretet kérdése. A gyógypedagógia tudománya az elmúlt évtizedekben jelentős új felismerésekre jutott, fontos hát, hogy a keresztyén szeretet hangsúlyozása mellett intézményeinkben ne sérüljön a szakmaiság sem.
(A szerző a Debrecen-Nagytemplomi Egyházközség Immánuel Otthonának intézményvezetője)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
