Belépés / Regisztráció
Keresés
Ézs 63,15–64,2
Sok a nyomorúság ezen a földön, az ember pedig keresi, hogy ki a felelős érte. Nézzük a legkisebb közösséget, a házasságot: olyan könnyen kimondja a férj a feleségre, hogy miattad van, te vagy a hibás. A feleség pedig a férjet okolja ugyanígy. Sokszor elmondják a gyerekek, hogy nem jól osztályozott a tanító, ő a hibás a rossz jegyért. Sokszor a szomszéd a hibás. Olyan sokszor a másik a hibás! Munkahelyen: hogy lennék én hibás? A kolléga vagy a kolléganő a hibás, hát ő csinált valamit rosszul, és annak levét isszuk.
Tologatjuk a bűnt. Egymásra mutogatás van ahelyett, hogy az ember magába szállna, elcsendesedne Isten előtt és őt kérné segítségül. Pedig jó lenne, ha megtanulnánk a leckét. Magunkba kellene szállnunk és megtapasztalnunk, hogy nekem is vannak bűneim, én vagyok a hibás.
Kétségtelen, hogy az ember nem képes egyedül megoldani a problémákat maga körül. Szükség van a Mindenható Isten segítségére, Isten meghosszabbított kezére, az általa kiválasztott emberekre. Itt Ézsaiás könyörög, könyörgésében benne van az a mondat: „tekints le az égből”. Az imádkozó ember első gondolata mindig ez: tekints le az égből, nézz meg bennünket, milyen nyomorultak vagyunk. Nem menteni akarja ezzel magát. Úgy kéri Isten segítségét, hogy megmutatja: nézd, itt vagyunk ebben az állapotban. Hazakerültünk a babiloni fogságból, és itt minden szerteszét van, nem győzzük a magunk erejéből, tekints le a magas egekből, és könyörülj rajtunk. Oly sokszor elmondjuk mi is a magunk helyzetére nézve: Uram, nem bírjuk, akkora teher nehezedik ránk, hogy ez sok nekünk. Rád van szükségünk. Tekints le a magas egekből, légy könyörületes hozzánk, adj nekünk egészséget, törődj velünk.
Ézsaiás – és azóta is nagyon sok imádkozó ember – Istent kéri, hogy jöjjön hozzánk, védjen meg, könyörüljön rajtunk. Örök emberi tapasztalat, hogy úgy érezzük, Isten marad távol tőlünk. Nem látjuk tetteit, nem tapasztaljuk irgalmát, nem vesszük észre szeretetét. Úgy érzi az ember, hogy magára maradt. Hogyha végiggondolja Ézsaiás népe az életét, ezt mondja: Te adtál nekünk földet, törődtél velünk, adtál nekünk előttünk járókat, Ábrahámot, Jákóbot, aki Izráellé lett, de már nem ismer bennünket az egyik, nem törődik velünk a másik, elmentek a minden élők útján, nem tudnak rajtunk segíteni. De sokszor gondolunk mi is arra, milyen nagyszerű volna, ha azok, akik eddig segítettek, azok még élnének, velünk lennének, mellettünk lennének tanáraink, rokonaink, hitvestársaink, akik segítettek. Bölcs apák és anyák, akik bölcsességet tudtak mondogatni, de már nincsenek itt. De van valaki, aki ismer, aki törődik velünk, aki szeret, mert „Te vagy a mi Atyánk, ősidőktől fogva, Megváltónknak nevezünk”. Legyenek az emberek bármilyen nagyok, legyen az Ábrahám, legyen az Jákób vagy bárki, nem tud értünk tenni semmit. De te vagy az, aki segít, egyedül te vagy a mi Megváltónk, te vagy, aki rajtunk segíteni tudsz, te vagy, aki átérzed a nyomorúságunk, mert az ember elmegy a minden élők útján, és akkor már nem tud segíteni.
Az Igében felvetődik az a nagy kérdés, amit ma olyan sokszor mondogatnak, mintha a mai ember kérdése lenne: miért engeded, Uram? Miért engeded az istentelenséget, a sok gonoszságot? Miért engeded és meddig engeded? Miért engeded – mondja –, hogy letérjünk utaidról: miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen? Isten nem automatának teremtett bennünket, nem programozott be bennünket, hogy ezt és ezt így és így kell tenni. Hanem adja a tízparancsolatot, adja a Szentírást, és benne ad sok-sok tanácsot, de a döntési jog a miénk: neked kell eldönteni, hogy mit teszel. Dönteni kell és látni kell, hogy minek mi lesz az eredménye, a következménye. Erre kell megtanítani a következő nemzedéket is. De nem szabad elfelejtkezni arról, hogy buzgón kell könyörögnünk: fordulj hozzánk! Fordulj hozzánk, Uram, „örökséged törzseihez”.
Ézsaiás arra panaszkodik, hogy „csak kis ideig tapasztaltuk meg, hogy velünk voltál, és aztán ellenségeid taposták szent helyedet”. Olyan hamar elmúltak azok a jó napok, amikor megtapasztalhatták és érezhették: Isten velünk van. Ez olyan kevésnek tűnik sokszor. Kevésnek tűnik az a jó, amit átélünk az életben. Kevésnek tűnik az ószövetségi népnek is, hogy Isten vele volt. És aztán meg kellett tapasztalniuk – bűneik következménye miatt –, hogy ellenség taposta a szent földet, és úgy érezte a nép, hogy teljes mértékben magára maradt. „Olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk, mintha nem a te nevedről nevezték volna el.” De sokszor érzi így a ma embere is: mintha nem is Isten uralkodna rajtunk. Nem érezzük Isten jóságát, nagyságát. Nem érzi az ember azt, hogy Isten népének része és az ő gyermeke. Olyan jó lenne ezt megtapasztalni, ezt átérezni, és eszerint élni, járni ebben a világban!
„Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál.” Ezt várta az ószövetségi ember, hogy bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál, ide jönnél hozzánk, látnál minket, hogy milyen nyomorultak vagyunk, és akkor föl tudnál emelni. Milyen nagyszerű tudni, hogy az idők teljességében az Úr szétszakította az eget, amikor „született szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt…” Eljött ebbe a világba Isten az egyszülött Fiúban azért, hogy meglássa a földi életet, átélje nyomorúságunkat, hogy valóságos ember és valóságos Isten legyen, és felvigye a bűneinket a keresztre. Milyen jó, hogy nemcsak kérni lehetett, hogy bárcsak szétszakítanád az eget, hanem az evangéliumokban ott áll előttünk, hogy igen: ő eljött már hozzánk, szétszakította az eget. Várjuk őt vissza. Nem tudjuk az időt, de biztosak lehetünk benne, hogy eljön, úgy, mint ahogy az ószövetségi nép remélte, hogy amikor eljön, megrendülnek a hegyek. Úgy kell élnünk és járnunk, mint akik tudják és érzik, hogy az Úr visszajön. Visszajön ítélni eleveneket és holtakat. Járjunk és éljünk úgy, hogy ne a másik embert okoljuk, hanem valljuk meg őszintén és alázattal vétkeinket, és kérjük az Urat, hogy könyörüljön rajtunk. Rakjuk le bűneinket a kereszt alá és várjuk őt igaz hittel!
(A szerző vámosújfalui lelkipásztor)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
