Belépés / Regisztráció
Keresés
Ezt mondja Jézus (Lk 24,48) a feltámadás csodája előtt értetlenkedő, kétségeskedő, a feltámadás csodája alatt pedig ámuló és elbűvölt tanítványainak. A kép, amely a tanítványok szívében elhívásuktól a virágvasárnapi bevonulásig Jézus Krisztusról kialakult, nagypénteken szilánkokra tört. Húsvét hajnaltól azonban ez a kép – sőt az igazi, az evangéliumi, a valóságos és helyénvaló jézusi kép – kezd újra összeállni szívükben.
Az élmények összehozzák a szétszéledt tanítványokat. Ők pedig hozzák egymás megerősítésére a maguk csodás húsvéti történeteit. S ekkor Jézus személyesen megjelenik, és ezt az összegzést adja: „Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanúk.” (Lk 24,46) Jézus megígéri tanítványainak a szükséges „mennyei erőt” is e visszautasíthatatlan és megkérdőjelezhetetlen megbízatása mellé.
Az egyház népe kétezer esztendeje sokszor átélte a hit élményét, elbizonytalanodását, kételyét, de a megvilágosító, megerősítő, újra elkötelező és újra misszióba küldő isteni szó erejét is. Így válik a megváltás csodájának tanújává Krisztus tanítványa annak színhelyétől, Jeruzsálemtől a föld végső határáig; annak népétől minden népekig; és annak idejétől az idők végéig. Ennek a tanúság- és bizonyságtevő folyamatnak vannak nagy, jeles állomásai – Pál apostol missziói útjától kezdve a jeruzsálemi és a későbbi egyetemes zsinatokon át a reformáció történelmet formáló mérföldkövein keresztül a 18-19-20. század kül- és belmissziós vállalkozásaiig. Ebben a sorban minősített szerep jut a – bár sokszor névtelen – személyes megszólításoknak, bátor, áldozatos helytállásoknak, a mártírium életes és halálos eseményeinek. „A magyar nyelvben használatos mártíromság sokak számára már csak a szenvedésre, esetleg a teljes önfeláldozásra utal. Krisztus népe azonban ezt a tanúságtételt kapja feladatul. Lukács evangéliumában kijelentésként, ténymegállapításként jelenik meg ez. Véletlenül sem kérdés, nem is jövőre utaló perspektíva vagy parancs, hanem megállapítás. Ezt a tanítvány csak tudomásul veheti és betöltheti. Ha alternatívára gondol, ha kompromisszumok mérlegelésére adja a fejét, magát a tanítványi létet kockáztatja” – olvashatjuk az imaheti füzetünk előszavában.
Az ez évi Ökumenikus Imahét tematikáját a skóciai keresztyének állították össze. Skócia messze van, adottságai különböznek a mieinktől, kultúrája és életstílusa is sok tekintetben idegen. Két közös pont mindazonáltal nyilvánvaló. Az egyik, hogy évszázadokon át ugyanúgy, mint mi, a skótok is szinte mindennapos, tudatos küzdelmet vívtak nemzeti függetlenségükért, kulturális identitásukért. A másik hasonlóság az, hogy az egész nemzet lelkiségére nagy hatással volt a svájci, kálvini reformáció, s ez érzékelhető szinte az élet minden területén. Mindez pedig római katolikus és más felekezetek jelenlétében, s olykor azok akarata ellenére történt. Mindazonáltal ez a miliő olyan missziós elkötelezettséget és nyitottságot sugallt, amely miatt a skóciai Edinburghban tartották 1910-ben azt a missziói világkonferenciát, amely egyrészt harmonizálni igyekezett a külmissziós tevékenységet, másrészt pedig újra „egyháziasította” a missziót. Ez a felekezetközi konferencia jelentette az úgynevezett modern ökumenikus mozgalom kezdetét, és óriási lendületet adott ahhoz Skóciában, hogy az egyházaknak mind a teológiai munkássága, mind pedig a társadalmi elkötelezettsége széles és őszinte ökumenikus összefogásban történjen. Metaforikusan említik skót testvéreink a híres skót szövetet, ahol a közös háttérre jönnek a különböző függőleges és vízszintes fonalak, amelyek így együttesen szimbolizálhatják azt a munkát, amelyet „egymás között és a szélesebb társadalomban végeznek” az egyházak. Úgy gondolom, hogy a magyar szőttes vagy hímzés is lehet ugyanilyen metafora. A krisztusi alapra hímzett vagy szőtt, különböző tónusú, de ugyanarra mutató bizonyságtételek is harmonikus egységben szolgálhatják nemzetünk lelki és közösségi megújulását.
Krisztus feltámadása után újra találkoztak a tanítványok Jeruzsálemben. Elmondták, elbeszélték egymásnak hitélményüket, és ezután bizonyságtevő küldetést kaptak Krisztustól. Valami ilyesmi történt száz évvel ezelőtt Edinburghban. Valamint ez történhet minden olyan találkozásban, ahol Krisztus sok tekintetben – ideértve a felekezeti hovatartozást is – különböző hívei összejönnek, egymás előtt bizonyságot tesznek, és együtt imádkoznak.
Az előttünk lévő héten összejövünk nagy, díszes templomokban és egyszerű gyülekezeti termekben vagy otthonokban, és elmondjuk egymásnak, hogyan is történt az Úr szenvedése, föltámadása, s mit jelent az ebből fakadó megtérés és bűnbocsánat. Elbeszéljük, hogy mi hogyan értjük ezt, mit érzünk szívünkben és miként hordoz bennünket ez az erő sokszor, megpróbáltatásaink közepette. Amikor ezt tesszük, hihetjük, hogy maga Jézus áll meg közöttünk és ezt mondja: „Ti vagytok erre a tanúk…” A tanú vallomásán pedig igazságok és életek múlnak.
(A szerző a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
