Belépés / Regisztráció
Keresés
A határidőnaplóm lapjain 2009-ben éppen ötven gyülekezeti meghívást rögzítettem. Voltam szórványban, hiszen, ha időm engedi, szívesen vagyok a saját gyülekezetemhez tartozó falvak templomos hívei között.
Végváron jártam, mint egyházkerületünk végeinek és szórványainak jelképes közösségében, ahol a gyönyörűen felújított templom reményt sugall a felszámolódás rémületében nyugtalan magyar testvéreink számára, és az önfeladás ellen küzdők szolgálatára. Figyelmeztető Derna, Varaszó, Tataros és Kövesegyháza sorsa, hiszen a magyarlakta vidék közelsége ellenére egyre kevesebben vannak és kevesebb a fenntartóerő is.
Megfordultam templomépítők között. Sarmaságon a bányatelepiek templomszentelő istentiszteletre hívtak, és együtt örültünk a népes gyülekezet gyönyörű, tornyos otthonának. Kéttucatnyi templom felújítását és megannyi lelkészlak és gyülekezeti ház rendbetételét ünnepeltük. Az imaheti szolgálatok elmélyíthették valamennyiünkben a boldog érzést, hogy a 21. század örökölt és új színekkel gazdagított ateizmusával szemben népes, imádkozó és igehallgató gyülekezeteink vannak, és tevékenyen részt vesznek az egyháztól leszakadni látszó társadalom újra visszahívásában. Találkoztam elkeseredőkkel, olyanokkal is, akik már nem tudnak bízni abban, hogy a következő nemzedékek megtarthatják anyanyelvüket, egyházukat és szülőföldjüket.
Nem vagyunk könnyű helyzetben. A világból reánk áradó félelmek, nyomorúságok tetőződése a küszöbön van, hosszadalmas apadási folyamatnak nézünk elébe. Ez a jelenség önmagában nem lenne gyilkos erejű, ha a gáton olyan építők és őrizők lennének, akik megélnék és másokkal is megértetnék, hogy Istennek hatalma van a mélyben is. Dávid erről, mint saját tapasztalatról így szól: „Lenyúlt a magasból és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem.” (2Sám 22,17)
A gáton nemcsak a csúcsvezetőknek van helyük és felelősségük, hanem minden családfőnek, minden apának és anyának, minden közösség összes tagjának. Addig semmire sem megyünk, ameddig csak a leltározással foglalkozunk. Nem elég csak megállapítani azt, hogy vannak szegények és gazdagok, nem elég méricskélni magunkat másokhoz. Nem vezet semmire sem, ameddig nem értelmezzük és alkalmazzuk a kiválasztott nép prófétájának adventi látomását, amely az akkori váradalomból mára már megvalósult volna, ha Krisztust valóban annak tekintenénk, mint akinek mondjuk őt. „…legyen az egyenetlen egyenessé…” (Ézs 40,4)
A mélységben lévőknek nem szabad feladniuk a küzdelmet, a magasságban lévőknek nem szabad megszédülniük. Felénk a mélység sem annyira mély, mint amennyire lehetne, és a magasság sem akkora, mint más tájakon. Józan helyzetérzékelésben könnyebben ismerhetjük fel Isten nagyon időszerű biztatását is. „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,9) Az újesztendő vízszintes kitekintésben próbákkal terhel, de függőleges viszonylatban kegyelemmel érkezik. Világosan kell látnunk és fogadnunk az Urat, aki a mélység erőtlen állapotában és a magasság erővesztő megtántorodásában sem hagy el bennünket, erejét bennünk és velünk viszi célhoz.
Az egyház a világ része, és ez a rész szekularizálódik – lendületesen és folyamatosan. Sajnos ez azzal is jár, hogy a világból a diabolikus elemek furakodnak a leghatározottabban az Isten gyermekei felé. Sok áldozatunk van. Az alázat elmaradása megtört szívek tömegét hívta elő testi és lelki betegek sokaságával. Megkötözött foglyok vannak tudatmódosító szerek bilincseiben. Rengetegen élnek hajléktalanul az utcák mindent megengedő, de kegyetlen halált lehelő kiúttalanságában. A babiloni fogság után az áldozatok állapota, az árvák és özvegyek kiszolgáltatottsága a többieket is elbizonytalanította. Nincs ez manapság sem másként, mint Ézsaiás korában (Ézs 61,1–2). A próféta ilyen átkozott helyzetben ismerte fel küldetésének lényegét: „Uramnak, az Úrnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az Úr. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak… Ézsaiás szegény nemzetét evangelizálja. Az igehirdetés és lelkigondozás funkcióit a betegség, a nyomorúság, a rabság és a diabolikus erők ellenébe állítja, egyedül Istenre támaszkodva.
A próféta magatartása minden lelkipásztor számára példa kellene legyen. Egyházkerületünk minden szolgálata erre a testet-lelket gyógyító evangéliumi feladatra kellene, hogy tekintsen. Sajnos ettől a példától távol vagyunk. Ezért történhet meg, hogy az evangélium hirdetését megelőzi több, egyébként nagyon fontos feladat, mint hívek toborzása, ingatlanok rendbetétele, egyházi javak megszerzése és sok egyéb hasonló. Az evangélium hirdetése elsődleges, és minden más csak utána következhet. Jézus Krisztus megismétli a próféta szavait (Lk 4,18–19), mintegy megerősítve a benne foglaltakat. Ezzel együtt, mintha a lelkészi társadalomban nem lenne egyértelmű az evangélium hirdetésének elsődleges, mindeneket megelőző szolgálata az egyház újkori történetében.
Fájdalommal állapíthatom meg, hogy lelkészeink elbátortalanodva, sok megaláztatás és félrevezetés közepette igyekeznek hasznosnak lenni, eredményeket felmutatni, de az örökös elégedetlenség szorításában vannak. Lelkipásztori szolgálatunkra nézve ki kell mondanunk magunk felett, hogy az Úr Isten lelke van rajtunk. Rajtunk, a magyar református lelkipásztoron Erdélyben, Magyarországon, a Kárpát-medencében, Európában és mindenütt a világon. A lelkipásztorok csak helyére tett identitástudattal működhetnek küldetésüknek megfelelően.
Ezt a küldetés terén elvárt megerősítést kell nekünk hangsúlyoznunk, hogy bátor katonák legyünk egymás mellett a közös küzdőtéren – az egyetlen cél eléréséért. El fogom mondani minden lelkipásztornak, hogy ez a küldetéstudat mindannyiunkban megelevenedik, de csak akkor marad életben, és akkor éleszt, ha hűségesek maradunk Isten parancsához, azaz evangéliumot szükséges hirdetnünk a szegényeknek! Hiszem, hogy ilyen lelkipásztori szolgálatból születnek a seregek – gyülekezetenként kisebbek vagy nagyobbak. Ezek együtt lesznek az erős református közösség. Határok felett. Isten országába készülve.
(A szerző királyhágómelléki püspök)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
