Belépés / Regisztráció
Keresés
„...feltámadt a harmadik napon” (1Kor 15,4/b)
Telik a jövő évi naptáram. Azt feltételezem ugyanis, hogy a jövő meg fog történni. Ha nem a feltételezett jövő felől látnám a jelent, akkor vajon miképp lehetne értelmet adni a mának?
Az emberi élet alapvető feszültsége az, hogy miközben feltétlenül szükségünk van valamiféle elképzelt jövőre, hogy a jelenben akár egy lépést is tegyünk, a jövőt nem birtokolhatjuk. Az alapkérdés mindig az, hogy miképpen tehetnénk szert olyan tudásra és képességre, magyarán hatalomra, hogy a jövendőt már a jelenben birtokolhassuk. Ám a jövőt senki sem birtokolhatja. Senki sem. A jövő birtoklása Isten birtoklásával lenne egyenlő.
Ezt a mélységes mély történelmi tapasztalatot és hitbeli tudást mondja ki az ige, amikor így fogalmaz: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!” (Péld 3,5) Ez nem az észről való lemondás és a beletörődés, az irracionalizmus és a fatalizmus programja. Ez sokkal inkább az a nagyon is ésszerű belátás, hogy az ember soha nincs, és nem is lehet abban a helyzetben, hogy saját történetének a teljességét birtokolja. Van a jövőben valami, ami a végtelenre, a folytonos befejezetlenségre és bizonytalanságra, s ekként az önmagában vett emberi sors esetlegességére utal.
Isten nélkül nem lehet értelmes jövőről beszélni. Ez az ige kimondja, hogy az Istenbe vetett bizalom a mindenkori jövőhöz való egyetlen helyes viszony. Ez a meggyőződés visszhangzik a mi magyar református népünk himnuszában, a 90. zsoltár Szenci Molnár Albert által fordított halhatatlan sorában: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”. Nincs nekünk más énekünk ma sem. A mi református népünk ezt mindig is tudta, zsigereiben érezte, történelme során megtapasztalta. Igen, ennek a meggyőződésnek története van. A reménység története.
S most, egy új év kezdetén itt vagyunk megint, írogatjuk naptárainkba a programjainkat. S mint mindig, azt feltételezzük, hogy a jövő meg fog történni. S ha ennek az évnek az eleje talán még intenzívebb jövőre vonatkozó várakozásokat indít el sokakban, az nyilvánvalóan a választásoknak tulajdonítható. Készülnek a jövendőre vonatkozó kalkulusok. Már most birtokolni akarjuk a jövőt, tudni akarjuk most, hogy mi fog történni akkor. Aztán a végén, nagy okosan, természetesen szakmailag megalapozva, utólag elmondjuk azt is, hogy miért kellett mindennek pontosan úgy történnie, ahogyan történt. Utólag természetesen minden törvényszerűnek tűnik majd, csak az a baj, hogy ez a törvényszerűség sohasem működik előre. A meccset le kell játszani, hogy megtudjuk a végeredményt. A történet végére kell érni, hogy utólag kiderüljön, mi volt a történet értelme. Az ember történetének is akkor látjuk majd az értelmét a maga teljességében, ha ennek a nagyszabású és egyszeri történetnek a végére értünk.
Annyit azonban tükör által, homályosan már most is láthatunk, hogy a mindenkori jelen, akárhogyan is, átmenetiség, része valaminek. Minek is? Miféle bizonyítható válasz adható erre a kérdésre? Csak az Istenben adott jövő felől nézve lehet a jelent értelmezni és értelmes emberi életet élni. Nincs más valódi távlat. E nélkül marad a bezáródó és korlátolt, jövőtől megfosztott, horizont nélküli jelen, vakság és buta önhittség, a közösségi életminőség hosszú távú érdekeinek folytonos feláldozása a jelenkori egyéni önzés oltárán.
Magam is meg vagyok győződve arról, hogy a mi népünk életében valami alapvető változásnak kell történnie. Nem számokról és pénzről beszélek, a beárazott és forintosított jövőről. Hanem lelkiségről, habitusról, gondolkodásról. A jövőhöz való viszonyról egy depresszióra hajló országban. Mert minden ebből következik. A jövő kérdése, ide értve a gazdaságot is, az ember öntudatának, önértelmezésének, erkölcsiségének a kérdése. Ha egy társadalomban az a legnagyobb bölcsesség, hogy láncold le biciklidet, különben ellopják, annak a társadalomnak hosszú távon vége. Kell, hogy legyen valamiféle szellemi-lelki talpazat, egy gondolat, közös bizodalom egy látomásban a soha nem birtokolható jövőről, amelyben mégis mindnyájan részesedhetünk.
Az európai kultúra meghasonlottságának nyilvánvaló jele az a ma uralkodó hiedelem, hogy a modernitás jegyében a Krisztus feltámadásáról szóló európai alaptörténetet az ember már elkezdődött jövőjéről a mítoszok és legendák kukájába kell dobni ahhoz, hogy a jövő birtoklása lehetővé váljék. S bűnbánattal el kell mondanunk azt is, hogy a mi megvezetett magyar keresztyénségünk egy jó része el is hitte, hogy az egyháznak immár nem maradt más, csak a jövőtől leválasztott múltja, mintha bizony a jelen nem lenne más, mint a múlt még itt maradt emléke. Ekként vált sokak szemében a keresztyénség puszta emlékké, amelyet érzelmi és egzisztenciális okokból fenn kell tartani. Persze, nem mintha a történeti keresztyénségnek, mint kulturális örökségnek a megőrzése nem lenne fontos és egyben nyomasztó feladat. De ha a keresztyénség csak múlt, akkor nem keresztyénség többé. Nem a keresztyénséget kell fenntartani, hanem keresztyénnek kell lenni – nemcsak a múlthoz, hanem a jövőhöz való viszonyunkban is.
Nem lehetséges, hogy korunk európai emberének, s benne a mi magyarságunknak az alapproblémája éppen a jövőhöz való, hitben és lélekben, szívben és gondolatban kiüresedett viszony? Vajon miféle racionális megalapozottsága van annak a ma dívó tételnek, hogy ami a jövő felé nyitott, az szükségképpen hitetlen? Miféle racionális megalapozottsága van annak a mai hiedelemnek, hogy modernitás és ateizmus összetartozik? Nem éppen a hit, amely a mindenkori jelen folytonos korrekciójára hív (bűnbánat), szabadít fel az Istenben már adott és folytonosan megnyíló jövőben való részvételre (bűnbocsánat)? Részvételre a reménység történetében.
A naptár nagy mágus: elhiteti veled, hogy azért vagy fontos, mert írod a jövőt. Mekkora önbecsapás! Azért vagy fontos, mert Isten a jelenben újra és újra megnyitja előtted a Jézus Krisztus feltámadásában nyilvánvalóvá vált végérvényes jövő (üdvösség) kapuját. Nekünk is, megkegyelmezett bűnösöknek. Ez a reménység története. Ez a mi valódi történetünk.
(A szerző dunántúli főjegyző)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
