Belépés / Regisztráció
Keresés
Nem szeretem az ünneprontást, még akkor sem, ha a lelkészfiú Szilágyi Domokos költővel együtt hiszem és vallom: „Az ünnep, az ünnep halandó/csak a hétköznap maradandó.” Amivel ő egyébként nem az Istennek szentelt napokat akarta kisebbíteni, csupán azt hangsúlyozta, hogy a hétköznapok, szép, régi erdélyi szóval: a „mívesnapok” azok, amelyekben sokféleképpen szolgálhatjuk a teremtett világ épülését-szépülését.
Hogy miért jutott mindez eszembe, a Szilágyi-vers talán kesernyés végkicsengésével együtt? Mert Kálvin nevétől zeng a világ, van már Kálvin-bor és Kálvin-csokoládé, hazai és nemzetközi konferenciák, s még tréfás, képregény-hangulatú genfi Kálvin-kalendárium is, amely nyomokban sem hasonlít a mi hasoncímű, de jóval hagyományosabb szemléletű kiadványunkra. Ami viszont fájdalmasan nincs, az egyetlen betű, a budapesti metró Kálvin téri állomásán, ahol a rég leszakadt, eltűnt „K” betű jóvoltából már csak ennyi olvasható, igaz, csupa nagybetűvel, hogy még feltűnőbb legyen: „ÁLVIN TÉR”. Szomorúan eltöprengek, lehet, hogy mire a Kálvin Emlékévek végére érünk, addigra a megálló neve még tovább rövidül és fogyatkozik? Mostani formájában a meseközeli böngészőnek legalább az Alvin és a mókusok című gyerekkönyv juthat róla az eszébe, de hamarosan már ez a kis vigasz-fogódzó sem marad a nyelvi fantázia számára, csak a felismerhetetlenné apadt, tiszteletreméltó név végső maradéka. A Kálvin teret és környékét a református Budapest szíveként szeretjük és tiszteljük. Csak abban reménykedhetünk, hogy valamelyik egyházhoz közeli városatyának eszébe jut egy koratéli hétköznapon kijavíttatni a metróállomás csonka feliratát. Ennyi akkor is joggal elvárható lenne, ha nem a Kálvin emlékének szentelt esemény- és ünneplésáradat kellős közepén volnánk. Most, amikor ezeket a sorokat írom, él bennem a titkos remény: hátha írásom megjelenésének pillanatában már javított felirat fogadja az utasokat.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
