Belépés / Regisztráció
Keresés
A gyógyulás akkor kezdődik, amikor a páciens elismeri, hogy beteg. Csak ez után van lehetőség arra, hogy az orvos felállítsa a diagnózist, és elkezdődhessen a gyógyítás. Nagyon hosszú út vezetett egyházunkban odáig, hogy kimondjuk: nemcsak külső és történelmi oka van annak, hogy egyházunkban, gyülekezeteinkben a krízis jelei mutatkoznak hosszú évek óta.
Október 10–13. között a berekfürdői Megbékélés Házában a tiszántúli lelkésztovábbképző egyik alkalmának keretében azért gyűltünk össze mintegy tucatnyian lelkészek, hogy együtt gondolkodjunk a krízis jeleiről, okairól és a kifelé vezető utakról. Ahogy előadónk, Püski Lajos debrecen-nagyerdei lelkipásztor előre bocsátotta, ez a szűk három nap gyökeres változtatáshoz kevés, de ahhoz elég, hogy felismerjük a krízist. A nehézségeket nem tragédiaként kell szemlélni, hanem Istentől kapott lehetőségként egyházunk megújulására. Ezek az előadások, vagy még inkább a közös műhelymunkák különösen alkalmasak voltak arra, hogy a lelkipásztori szolgálat(unk)ról alkotott hagyományos szemléletünk megváltozzon.
A kurzus első estéjén arról beszélgettünk, hogy ki-ki miben látja egyházunk krízisének jeleit és okait. Ezekre a kérdésekre azonnal ontottuk a válaszokat: templomaink kiürülnek, gyülekezeteinknek egyre inkább csak az idősek a tagjai, a fiatalokat nem lehet megtartani a gyülekezetekben, kikonfirmálnak a fiatalok az egyházból… A következő nap azonban meg kellett azt látnunk, hogy nem az emberek idegenedtek el egyházunktól, hanem az egyház idegenedett el az emberektől. Mégpedig azzal, hogy nem tudunk az embereknek biblikus jövőképet felmutatni.
Előadónk újabb önvizsgálatra indító kérdéseket tett fel. Mire fordítottuk eddigi lelkészi szolgálatunkban a legtöbb energiát? Mire építettük eddig a missziót a gyülekezetben? (Szokásokra és hagyományokra? Nagy ünnepi alkalmak szervezésére? Intézményalapításra? Társadalmi elvárásokra? Nemzeti érzésekre? Normatívákra?) Az őszinte önvizsgálat után pedig sorra vettük a Szentírás alapján Isten útmutatását, illetve az azzal összefüggő gyakorlati lépések lehetőségeit.
Ezek után mit lehet vagy kell tenni a megújulás érdekében? – kérdezheti az olvasó. Sok út lezárult előttünk, de az Ige komolyan vételének az útja nyitva maradt. Sok hagyomány megüresedett és gáttá vált a mai ember Istenhez vezetésének útján, de az újaknak biblikusabb modell adható. A lelkész és az egyház kiváltsága, kulcsszerepe megszűnt, de a megváltott élet hirdetésében továbbra is kulcsszerepünk van.
Nagy gond az, hogy erőnket sokszor olyan dolgokba fektetjük, melyek egymásnak ellentétes irányba mozdítanák gyülekezeteinket vagy egyházunkat. Sőt, olyan tevékenységekre is sok időt és munkát fordítunk, melyek – bár nagyon fontosak, vagy nemes célt szolgálnak, de – egyáltalán nem viszik előre Krisztus ügyét.
Tudatosan át kellene gondolnunk, hogy az egyes gyülekezetek hol állnak, és egyházunk egésze hol áll, majd azt, hova kell eljutnunk 15-20 év múlva. Nekünk, lelkészeknek rá kell arra szoknunk, hogy hosszú távú célokban gondolkodjunk. Azért vagyunk a gyülekezeteink élén, hogy messzebb lássunk, és erre a látásra vezessük el a munkatársainkat és gyülekezeti tagjainkat. Isten Igéje is erre kötelez minket: „Mert a pap ajkai őrzik az Isten ismeretét, és tanítást várnak szájából, hiszen a Seregek Urának követe ő!” (Mal 2,7) Ha pedig a Szentírás kijelentése alapján már világosan látjuk a célt, akkor egyházunk és gyülekezeteink minden egyes tevékenységét a cél elérésének kell alárendelni. És ha az önvizsgálat során valamiről kiderül, hogy nem szolgálja a cél elérését, vagy egyenesen akadályozza azt, akkor azt a tevékenységet át kell alakítani, végső esetben el kell hagyni.
Hiszem, hogy az Úristen már elkészítette a megújulás útját, de azon nekünk kell járnunk, mégpedig céltudatosan megfutva az előttünk levő pályát, ahogy Pál teszi: „Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé…” (Fil 3,13–14)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
