Belépés / Regisztráció
Keresés
Három napja megüli az estéket a köd. Sötétedés után a szemben lévő parkban érdekes fénypásztákat vetnek a villanyoszlopok. Megkívánom a szombat esti sétát, látni a késő novemberi főteret, az összegombolt kabátokban sietősen lépkedő embereket, és azokat, akik a kávézók halvány fényéből néznek ki az estébe, mint ottfelejtett kirakatbábuk.
Vacsora után magamra kanyarítom a kabátot, a nyaksálat a divatnak megfelelően hurkosan húzom át az állam alatt, nem bízok semmit a véletlenre. Miközben fordítanám a kapukulcsot, hallom, ahogyan peregnek a sűrű köd cseppjei a fagyal leveleiről. Mintha a trópusokon lennénk, jut eszembe. Csak kicsit hidegebb van. Miközben átvágok a parkon, furcsa, hogy a kavicsok nem úgy csikorognak a talpam alatt, mint megszoktam, mintha valami könnyű gépolajba forgatta volna valaki valamennyit. Pedig nem, tudom, hogy csak a novemberi köd lakkozta finomra őket időlegesen. Megyek a szombat estében, embert alig látni. A sétáló útvégén néhány kósza autó fényszórója pásztázza az utat. Átkelek. Innen már pár perc a főtér. A nagysikátor felé rövidítek, futva pillantást vetek az egyetemi jegyzetbolt legújabb kínálatára. Hm, szakad fel bennem a meglepetés hangja, orosz nyelvkönyvet is kínálnak kezdőknek, miközben vallatóra fogom megmaradt cirill betűismeretemet: rásszijá, silabizálom az írást. A szemben lévő ingatlanközvetítő leszállított árai nem hoznak lázba. Már látom a sikátor kijáratán át a Szentháromság-szobrot. Mielőtt a térre érnék, futó pillantást vetek a sznobok találkozóhelyének tartott kávézóra, két fiatal összehajol egy kerek asztal fölött, a sarokban négyen ülnek, amúgy üres. Hol vannak az emberek? És hol van a pénz? Hát nem azért futnak nap mint nap? Nem azért, mert boldogságukat abban vélik megtalálni? Sietnek, nem érnek rá megállni egymással, beülni egy kávéra. A közösségi élet nem szegénység kérdése.
A főtéren érdekes fényjátékot játszanak a kandeláberek a ködben. Mintha csak nekem tennék. Gondolataimban kavarognak a másnapi prédikáció érlelgetett igazságai és a látott valóság. Valahonnan távolról keletiesre vett csingebellsz, csingebellsz foszlányok tolakodnak a térre, ahol már láthatók a közelgő vásár előkészületének nyomai. Advent! Jön, feltartóztathatatlanul jön. Hozzánk készül, ki tudja hányadszor az Isten Fia. És mi megyünk közép-európai ködös estéinkben magányainkkal, laposodott pénztárcáinkkal és üres szívünkkel. És sokan beérik majd a nagy rohanásban valamelyik bódé előtt a forralt bor illatával, mert már ajándék lesz az is. Mert felejteni lehet néhány órára a nyomasztó hétköznapokat, a lét bizonytalanságát. Nem az igazságért kellenek az ünnepek, hanem, hogy mázat húzzanak ideig-óráig a céltalan életre. Az ünnep nem más, mint lehetőség a menekülésre. És akkor eszembe jut a másnapi prédikáció igéje a menedékvárosokról, amiket Józsuénak kellett kijelölni (Józs 20). Isten mióta gondoskodott a menekülőkről! A mások és önmaguk elől futó nyomorult bűnösökről. Akkor, Józsué korában néhány város jelezte ezt, de Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása megnyitotta mindenkinek a menekülés lehetőségét a mennyek országa felé. Értünk jött egykor az Isten Fia, és értünk jön ma is, ezen az adventon is, mert ha valaki, akkor Isten látja és ismeri a posztmodern ember gőgjében hangoskodással leplezett félelmét. Mert a modern ember alap-életérzése a félelem, mondja Paul Zulehner. Ezért akar mindent elérni, megszerezni, felhabzsolni „ma”, mert egyáltalán nem biztos abban, hogy „holnap” is hozzá fog jutni. Ez az érzés őrli fel az idegeket, az emberi, rokoni kapcsolatokat, az egész életet.
Ebben a hajszában kopogtat az Idő ajtaján az Örökkévaló, a khronoszban a kairosz. Az advent jel az időben: rohanó ember, állj meg!
Mesélik, hogy amikor a tibeti áruszállítók málhás állataikkal viszik fel a hegyekbe áruikat, időről-időre pihenőt tartanak, mint ők mondják, „álljunk meg, hogy utolérjen bennünket a lelkünk.” Ott fenn, az örök hó határán még nem felejtették el azt, amit a nyugati ember már igen. Ha a lélek elmarad, a test csak a félember hordozója.
Advent és benne négy vasárnap ilyen pihenőhelynek kínálkozik. Mert ki tudja, hol maradt el a lelkünk? Krisztus azért jön, ha sehol sem találnánk, az ő Szentlelkéből adjon nekünk újat.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
