Belépés / Regisztráció
Keresés
A jánosi prológus legszebben induló mondatát (Jn 1,11) Károli Gáspár a személyesség hangján fogalmazta meg. Számára a hazatérés, a sajátjába megérkezés fogalma és jelenete – a hegyektől övezett Göncön – inkább magába foglalta a völgyben elterülő falut, annak népét, a közösséget, mint bármi más. Ha annyit mondunk: oda jött, abba érkezett, ami az övé, akkor tárgyakat látunk, talán házat, talán birtokot. Ha azt mondjuk, az övéi közé: akkor pedig arcokat, életeket. S éppen erről van szó.
A mi Istenünk programja: az ember. Úti célja nem egy jól működő, hasznot termelő birtok – bár mindent megtett azért, hogy az általa teremtett világ ilyen legyen –, ő az övéit akarta összegyűjteni, megmenteni, mint tyúk a csibéit, pásztor a nyáját. Tulajdona ez a teremtett világ, de azzal csak amiatt fáradozott, hogy képmásának ott jó helye legyen, hogy megtalálja benne örömét, boldogságát az a földből formált, de Lelke által élővé tett társ, akit ő nagyon akart magának.
Ráadásul olyanokhoz jött, akik igen nagy bajban vannak, segítségre szorulnak. Elvesztettek valamit, és egyedül nem találják. Nincs elég fényük hozzá, meg hamar fel is adják a keresést. Fellángolók és visszaesők egyszerre. Sőt, az velük az igazi baj, hogy ők maguk az elveszettek, a fogságban/rabságban lévők. És ami szinte hihetetlen: legtöbben megbékéltek a sorsukkal, nem vágynak többre, mint amibe süllyedtek. Jól alkalmazkodtak a mélységhez, a sötéthez. S odavannak az önmagát műfényekkel, virtuális csillogással kellető világtól, és mindent odaadnak azért, hogy belőle minél több az övék legyen.
A „jöve” arra irányuló figyelmeztetés, hogy ő már itt van, megérkezett. A keresztyén embernek ez is a többlete: jár valaki előtte, aki mögé oda lehet sorakozni. Vele lehet lépni, járni, haladni. A mi szerető Istenünk küldött nekünk valakit, akiben az Ige érkezett közénk: Istenünk szava és fénye. Jó hír egy elfelejtett világról az elbutult és tájékozódását vesztett embernek, és világító üzenet a kiút irányáról a félelem sötétségében veszteglőknek.
Adventjeink mindig újra emlékeztetnek arra, ami a túloldalon már megtörtént. Arra, hogy ebben is lemaradásban vagyunk. „Készítsétek az Úrnak útját!” Lekéstünk erről a feladatról. Mert akire nézve ezt tennünk kellett volna, az maga lett útkészítővé, sőt, maga lett nekünk az út – a hazavezető, járható, általa megvilágított és jelenlétével megáldott út –, hogy eljussunk az Atya kapujáig, hogy hazaérjünk. Már réges-rég arról van szó, hogy mi van a mi indulásunkkal, a mi mozdulásunkkal, járunk-e már azon az úton, aminek irányát, nyomvonalát, mint kitaposott ösvényt tőle ajándékba kaptuk?
Miért is jött közénk? Elgondolkoztató az, hogy felettünk való igénye és annak érvényesítése nem teszi őt gazdagabbá. Nem érdekből kellünk neki. Nem lesz több azáltal, hogy minket magának akar, és magának megkeres. Akkor meg miért? Az erre adott válasz ellentétes azzal, amit – egy szerzés- és birtoklásközpontú világban élve – mi feltételezünk: nem kapni akar tőlünk/értünk valamit, hanem adni nekünk, és áldozni értünk.
Az adás, az ajándékozás mindig is az ő lénye volt. Emlékezhetnénk erre már az ősmúltból is, hiszen ott, abban az idilli kertben a – minden nekünk teremtett élőlényre kiterjedő – névadás kiváltságát átengedte, odaadta az embernek. Ott rögtön, a legelején már ez volt a lecke: a mieinkkel, a sajátunkkal szemben nincs fontosabb kötelességünk, mint adni.
Megmérhetetlen gazdagság van ebben a néhány szóban: „az övéi közé jöve…” Nem feledkezett el rólunk, akar minket, s látva elveszett voltunkat, testbe öltözött s megérkezett, hogy segíthessen. Célba vesz, keres, hogy megtaláljon és kivezessen. A baj csak az, hogy sajnos mindannyian ismerjük ennek a jó hírről szóló mondatnak a szomorú folytatását is: „és az övéi nem fogadták be őt.”
Olykor, amikor idézzük ezt a nehéz mondatot, az „és” helyett azt mondjuk: „de”. Nyelvtanilag és tartalmilag helyes is ez a szócsere: „de az övéi nem fogadták be őt.” Viszont nem véletlen az, hogy itt az „és” áll. Arra a másik kötőszóra igénye van valakinek, hogy kifejezze, értésünkre adja, meghirdesse: „de” – vagyis mindennek ellenére – ez az övéi közé jött és be nem fogadott Isten itt maradt, a kijelölt úton végigment értünk, célba ért, ami rá bízatott, megtette, és végül elmondhatta: elvégeztetett…
Jusepe de Ribera spanyol festő a Pásztorok imádása című festményén egy megkötözött ajándék bárányt fest a bölcső mellé. Szembetűnő azonban, hogy ez az ajándék bárány az áldozat báránya is, az engesztelés eszköze. A bárány ugyanis a kép legmélyebb pontján látható, és halottsápadt színével a mélységet, az alászállást fejezi ki, amely a bölcső gyermekére vár. A művész láttatni akarta azt is, hogy miért kellett ennek a világnak a karácsony. A gyermekként érkezett Isten Fia Isten Bárányaként ér a megváltás útjának végéhez.
Istenünk kegyelme ismét adventet készített nekünk, és karácsonyt ígér az őt keresőknek. Újra adatik a lehetőség átírni azt a tragikus mondatot, hogy így hangozhassék: „az övéi közé jött, és az övéi befogadták őt.” Nehéz törölni ezt az egyetlen tagadószót, hiszen benne van minden, amiért neki el kellett jönnie: a bennünk levő őstagadás, az énféltésből táplálkozó önzés, a hamis önállóságból eredő bezárkózás, s ezeknek – ilyenkor karácsony táján legfájóbb – következménye is. Mert ez a makacs „nem” azt jelenti: egyedül.
De ő eljött, itt van, és azon munkálkodik, hogy az ő története az övéi között folytatódjon. Köztük, sőt bennük akar élni. Ennek megvalósulása, befogadásának valódisága emberi tettekkel mérhető. A páli „él bennem a Krisztus” azt jelenti: adni. Istennel való szövetséges viszonyunkban pedig egészen pontosan: visszaadni. Odaadni bemutatásra valamit, amit kaptam, ami alig hihető talentum, ami megmagyarázhatatlan többlet. Odaadni alázattal teli, őszinte érdeklődéssel: „Uram, nézd, ezt tettem hozzá, ilyen lett, tetszik-e neked, akaratod szerint való-e, örülsz-e neki?” Hogy azután odaadhassuk egymásnak, mint amiben benne vagyunk mi is, vele együtt.
Vigyük elé hűséggel és hálaadással, és kamataival együtt adjuk tovább mindazt, amivel kegyelmesen megajándékozott. Mert azt szétosztani öröm és áldás, célba juttatni boldog bizonyságtétel: „az övéi befogadták őt.”
(A szerző a Tiszáninneni Egyházkerület főjegyzője)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
