Belépés / Regisztráció
Keresés
Aki járt a Csillagponton, azt könnyen fényképezőgépvégre kaphatták. Az egyik nagy vadász Füle Tamás volt, aki a Parókia Portálnak fényképezett a találkozón. Hogy hová is kellenek a fiatalok és miért kell őket kvázi vadászni? Erről beszélgettünk.
– Nagyon sok élményem van a mai huszonévesekkel a velük való beszélgetésekből – vagy éppen azok ellenére. Nekem nagyon fáj látni azt, hogy mennyire vastag páncél mögé kényszerülnek a mai középiskolások, egyetemisták, az életüket most kezdők, a világ felé most (nem) megnyílók. Ez a korosztály jellemzően erős, határozott, tudja, mit akar, vidáman és bizakodva tekint a jövőbe. Legalábbis ezt sugározza kifelé, belül pedig teljesen bizonytalan, egy csomó régebben elszenvedett sérülést cipel magával, már nem tudja, kinek mit mondhat el és mit nem. Szomorú ezt megtapasztalni. Egyrészt azért, mert sokat veszítünk a személyes kapcsolatok terén, csomó mindent adhatnánk egymásnak és a világnak. Másrészt szomorú azért, mert valóban azt gondolom, hogy ennek az életkornak még a nagy nyitások idejének kellene lennie.
– Honnan ismered ilyen jól a fiatalokat?
– Igyekszem figyelni rájuk, gyakran kerülök olyan helyzetbe, amikor elindulhatnak nagy beszélgetések.
– Talán azért, mert mégiscsak kommunikációval foglalkozol.
– Azt gondolom, ha valami egészen mással foglalkoznék, ez akkor is így lenne.
– Két helyen szoktál megtalálható lenni: a fényképezőgép vagy a számítógép képernyője mögött.
– És még nagyon sok helyen, csak annak a nyomai nem látszanak az interneten. Szerteágazó a munkám, nagyon sokféle helyzetben találkozom emberekkel. Egymásra köszönünk itt a nagy jövésben-menésben a teológián, de lehet ilyen helyzet egy közös utazás vagy egy olyan feladat is, amihez a fiatalok technikai vagy bármilyen szakmai segítséget igényelnek. Amióta itt dolgozom, médiaközpontnak hívják azt a kis szobát, ahol igyekeztem egy nagyon alapvető eszközrendszert összeállítani, hogy legyen elég alkalmas eszköz, ha valaki képet, hangot, weblapot akar szerkeszteni. Ez arra is jó, hogy a Parókia Portál közelébe csábítson olyan fiatalokat, akik közül néhányan még alkotásra is vetemednek.
– Itt van egy nyitott ajtó a budapesti teológián, mögötte egy csomó kiváló munkaeszközzel, és mégis csábítani kell a fiatalokat?
– Csábítani kell, de nem is lehet őket csábítani. Azt látom, hogy kevesen vannak olyanok, akiknek vannak olyan ambícióik, amiben segíthetjük őket. Mindenki sokat tanul, dolgozik, fáradt, leterhelt. Nem látom ennek az összes okát, csak azt, hogy ritka élmény az, amikor valaki ezzel szólít meg: „Kitaláltam egy jó dolgot, meg akarom valósítani, ebben és ebben kellene segítség hozzá, segítesz?”
– Azért mégis, például a Közös(s)Ég Magazint sok fiatal írja.
– A Közös(s)Ég egy üde oázis a sivatagban. Akik a Parókiát kitaláltuk és elindítottuk, azt gondoltuk, ha adunk egy felületet, ott tömegek akarnak majd megnyilvánulni. Tévedtünk. A Közös(s)Ég ehhez képest egy világos tartalmi koncepció mentén, a Dunamelléki Egyházkerület határozott döntésével létrehozott, önálló projekt. A felületét a Parókia Portál biztosítja, de teljesen független ettől, önálló szerkesztőségként működik, jó esetben egy főszerkesztővel.
– Miért mondod, hogy jó esetben?
– Mert most épp főszerkesztőváltás van – Czapp Enikő, aki másfél évig volt ennek a hajónak a kormányosa, most elköszön, és a helyére utódot keresünk. A főszerkesztő gondja és felelőssége, hogy munkatársakat válasszon ki maga mellé – így állt össze az eddigi gárda is, amiben van ifjúsági lelkész, teológushallgató, de irodalmár is. Folyamatosan keresünk szerzőket az éppen kijelölt témákhoz – amiket megtalálni már az új főszerkesztő feladata lesz.
– Kik a Közös(s)Ég olvasói?
– Elsősorban a Parókia Portál felületéről odajutók, ezért a paletta elég széles, nagymamától a tizenévesekig, néha még lelkipásztorok is feltűnnek. Akik pedig megismerték, egyre többen „saját jogán” olvassák a magazint, hiszen önálló név alatt is megtalálható, és gyakran tallóznak más lapok is az írásainkból.
– Miért emeled ki a lelkipásztorokat?
– Mert azt tapasztaljuk, hogy ebből a körből kevesen veszik komolyan a portált. A magazin tudatosan törekszik arra, hogy elhagyja a kánaáni nyelvet, és élő, mai nyelven nevezze meg feszítő kérdéseinket, éljünk egyházi közösségekben, vagy azokon kívül.
– Mik ezek?
– Az alapvető nagy életkérdésektől indultunk el. Ki vagyok én? Hogyan tudom elhelyezni magamat a világban, Isten közelében, ha már rácsodálkoztam-ráijedtem a létezésére. Mit kezdek ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában a másik emberrel, a közösségemmel, a szociális, kulturális, társadalmi beágyazottságommal? Így jutunk el a társadalmi kérdéseinkig, néhány korábbi számunk címét idézve: Szabadságfokaink, Gazdagság, Megforgatni (sáfárság), Ritka gyümölcs (hála), Áldás-keresők.
– A kánaáni-magyar nyelvészeti kérdések megoldásán túl mi a célja a magazinnak?
– Szeretnénk, ha gondolkodni segítene a magazin. Nagy szerepet szánunk az olvasónak, nem adunk neki megrágott tételeket, nem mondjuk meg, miről mit kell gondolnia. Úgy gondoljuk, hosszabb távon nagyobb védettséget ad, ha mindenki maga jut el ezekre a megértésekre. Azt remélem, minden szám világosan beszél arról, hová szeretnénk eljutni ebben a megértési folyamatban, de útvonalból, társakból és eszközökből ki-ki válassza az élethelyzetének, lelki alkatának leginkább megfelelőt. Mindannyiunk számára az a legkedvesebb út, amin a mi személyes találkozásunkat átélhettük. Missziós magazinként nem akarjuk ettől az élménytől megfosztani az olvasóinkat. Ne a mi utunkat járják be, és ne a mi csodáinkat éljék át – találjanak rá a saját útjukra, és legyen részük személyes csodákban. Ha ebben útitársul szegődhetünk, megajándékozottak vagyunk.
*
A rovat további írásait keresd a Reformátusok Lapja Ifjúsági Oldalán, lapunk ifjúsági rovatának honlapján a Zsinati Ifjúsági Iroda szerkesztésében:
http://www.reflapifjusagioldal.reformatus.hu
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
