Belépés / Regisztráció
Keresés
A Magyar Állami Népi Együttes prímása, Pál István „Szalonna” és családja a református védnökség alatt álló Kárpát-medencei Magyarok Zenéje sorozat november 7-i koncertjén veszi át a magyar művészeti és tudományos élet kiválóságainak járó Bezerédj-díjat. A fiatal népzenésszel ennek apropóján arról beszélgettünk, miért jó, ha az embernek megvan a maga nótája.
– A Reformáció Hónapja gálaműsorán az Urániában muzsikáltál, november 7-én este 7 órakor a Kárpát-medencei Magyarok Zenéje idei nyitókoncertjén lépsz fel a Hagyományok Házában, de ott voltál a sárospataki Csillagponton is. Nem lesz sok a reformátusokból?
– Nem. A reformátusság végigkíséri az életemet. Ráadásul a soknemzetiségű kárpátaljai Visken, ahol felnőttem, a vallási hovatartozás a nemzeti hovatartozást is jelentette. Az általános iskola utolsó osztályait és a középiskolát is református intézményben végeztem. Utóbbit a Debreceni Református Kollégiumban, ahol a Kántus szólamvezetője voltam, és népzenei önképzőkört indítottam.
– A zene is végigkíséri az életedet, a szüleid zenetanárok. Hogyhogy nem zenei középiskolába küldtek?
– Édesapámnak az volt a fiatalkori vágya, hogy prímás vagy lelkész legyen, és ezen a két úton indított el engem is. Utóbbi miatt küldtek a refibe tanulni.
– Hogy lett belőled végül népzenész?
– Eleinte komolyzenei darabokat tanulgattam, aztán apám megfogott, és elvitt a tiszaújlaki cigányprímáshoz inasnak. Nyaranta ott éldegéltem: a cipőpucolástól a vízhordásig mindent elvégeztem, esténként pedig megtanultam egy-egy nótát. Eközben megnyílt előttem egy teljesen más világ, ami nem a zeneiskola óráiról, hanem egy életmódról, egy kultúráról szólt. Később elmentem Erdélybe is, és az ottani öregektől is ellestem a tudásukat. A népzenetanári szakot csak utólag végeztem el. Nem a papír teszi népzenészt.
– „Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs.” Tényleg nincs?
– Az ember lelkének kell a zene. A mai trend az, hogy slágerek szülessenek, hogy minden és mindenki ugyanazt üvöltse ezer fokon. A régi világban fontos volt, hogy mindenkinek saját nótája legyen. Az ember odaállt a zenekar elé, belehúzta a cigány vonójába a pengőt, és az ő egyénisége érvényesülhetett. Mindenkinek szüksége van arra, hogy ki tudja énekelni magából azt, ami a szívét nyomja. Sajnos a református ifjúsági találkozó résztvevői közül is sokan úgy néztek ránk, mintha ufók lennénk.
– Még ott is? Pedig a református egyház elvileg a hagyományos paraszti társadalom egyháza volt.
– Ez igaz, de a református fiatalok is a mai világban nőnek föl, és az nem ezt a kultúrát diktálja. A tévé, a rádió nagyon keményen küzd ellene. Nekünk a feladatunk sok helyen megfordulni, hogy a személyes kapcsolaton keresztül megérintse őket ez a zene, és érezzék meg, hogy ez a mienk.
– Neked mi a nótád?
– Egy kalotaszegi hajnali: „Megátkozott engem az édesanyám, hogy ne legyen se országom, se hazám, csipkebokor legyen az én szállásom, ott se legyen soha megmaradásom.”
– Édesanyád téged nyilván nem átkozott meg.
– Kifogástalan szüleim vannak. Az ember sokszor nem tudja megmondani, mitől az a nótája, ami. Én az életemet meghatározó pillanatban találkoztam ezzel a népdallal, és azóta, ha meghallom, mindig dobban egyet a szívem.
– Az angol királynőnek is elhúztad a nótáját.
– A londoni magyar évadon figyeltek fel ránk. Ezt követően háromszor muzsikáltunk az angol királyi családnak. Egy ‘56-os ünnepségen, aztán Kamilla hercegnő, majd Károly herceg születésnapján. Kifejezetten autentikus magyar népzenét kértek tőlünk.
– Nem mondták, miért éppen a magyar zene fogta meg őket?
– Egyszer a volt angol miniszterelnöknő, Margaret Thatcher jött oda hozzám, és megkérdezte, mi ez a különleges zene. Azt válaszoltam, hogy semmi extra nincs benne, csak a magyar szív. Erre azt mondta, pontosan érti, miről beszélek, mert benne is ugyanez a szív dobog, csak angolban, és amikor miniszterelnök volt, az országot is eszerint próbálta vezetni. Aztán azt is megkérdezte, hogy miért nem a magyar kultúra vezeti Magyarországot.
– Úgy hírlik, nagyon szereted a szalonnát, és hogy innen a neved is. Hasa, toka? Sütve, főve?
– Gyerekkoromban egy focimeccsen a pálya mellett szalonnát sütöttek. Néha kiszaladtam egy-egy katonáért. Így ragadt rám a név. Azt a hasaalját szeretem, amit Visken csinálnak: vékony szalonna, két húsréteggel. Nagybátyám néha meglep egy-két oldallal belőle.
– Hol érzed magad otthon? Ahol a legjobb szalonna készül, a fővárosban, a cívisvárosban vagy esetleg a londoni palotákban?
– Ahol a családom van. Ahol mi négyen leülünk egy asztalhoz, pillanatok alatt ugyanaz a hangulat alakul ki, mint a szülőházunkban. Természetesen legjobban Viskhez kötődöm, a templomban a mai napig megvan a helyünk.
– Egy közösségi oldalon azt írod magadról: amikor dolgozol, akkor zenélsz és kirándulsz, amikor nem dolgozol, akkor kirándulsz és zenélsz. Hogy tudsz különbséget tenni munka és szórakozás között?
– Nincs különbség. Ma saját táncházat muzsikálok, de másnap a zenészbarátaim klubjában ugyanúgy előkerül a hangszer, mintha az én dolgom lenne a zeneszolgáltatás.
– Az egyik nap még az angol arisztokratáknak húzod a királyi rezidencián, a másik nap meg a pesti srácoknak. Szívvel, lélekkel mindkét közönségnek.
– Károly herceg születésnapi partija után a reptéri várakozást elunva elkezdtünk muzsikálni. Az emberek odaültek, hallgatták, mi pedig azon nevettünk, hogy előző este a protokoll szabályait szigorúan betartva még királyi pincérek szolgálták fel a „lord”-oknak és „sir”-öknek a drágábbnál drágább pezsgőket, itt pedig a takarító kérdezte meg, hogy hozhat-e nekünk egy kávét, mert annyira tetszett neki a muzsika. Nincs különbség. A lényeg, hogy örömet tudjunk szerezni az embereknek. Erről szól az egész. És persze arról, hogy szeretünk muzsikálni.
– Természetesen most is veled van a hegedűd. Elhúzod a nótámat?
– Persze! Kezdjed!
*
A rovat további írásait keresd a Reformátusok Lapja Ifjúsági Oldalán, lapunk ifjúsági rovatának honlapján a Zsinati Ifjúsági Iroda szerkesztésében:
http://www.reflapifjusagioldal.reformatus.hu
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
