Belépés / Regisztráció
Keresés
Lapunk hasábjain Ladányi Sándor tollából már találkozhattak olvasóink olyan írással, ami a május 22-i események egyenes ági elődjét, az 1881-es alkotmányozó zsinatot mutatta be. Az alábbi összeállításunkban Baráth Béla Levente egyháztörténész kutatásai alapján kínálunk egy kis betekintést abba, hogy milyen volt ennek a több hónapos egyesítő tanácskozásnak az emberi arca – különös tekintettel a november 3-i ülésszak délutánjára, korabeli sajtószemelvények alapján.
Az egységesülés az öt egyházkerület autonómiára vágyásában lelte meg akadályát: a Szentléleknek többször személyi ellentéteket is el kellett simítania. Különösen Erdély és az eltérő erdélyi hagyományok megítélése okozott problémát. Baksay Sándor író, későbbi dunamelléki püspök így ír erről a Vasárnapi Újság hasábjain:
„Néha-néha megmordul ugyan egy kis duzzogás, egy kis fenyegetődzés, egy kis »megáldja Isten«-forma. De a szép szó sokat kiengesztel, és maradunk.
Mert most mindennek meg kell történni, létrejönni, a mitől csak üdvünket várhatjuk, remélhetjük a Kálvinus szerint való világban.
Első ezek között a konvent.
Nem; nem a konvent. Első az erdélyi szuperintendencziával való egyesülés...
Egy nagy kőfal választotta el eddig az ötödik testvért hatalmas szinedriumával, külön zsoltárkönyvével, szervezeti szabályaival s de-szolata egyházaival a magyar kerületektől. Ezt a kőfalt úgy hitták, hogy »erdélyi speczialitások«. (…)
Lesz most oszlás.
Nem.
Szász Domokos föláll; beszélni kezd (…).
Ez a rettenetes ember, – mint az a szó, mely egykor a Sínai-hegyet megingatta – abban a hatalmas mennydörgésben egy édes izenetet mond, mely megrázza a speczialitásokat, és lehetővé teszi, hogy valamennyi egy csomóban összekötözve a 7. §-ba internáltassék, s hogy a magyar egyház kezet foghasson az erdélyivel.
Ó nemzetemnek drága szép testvére
(No nem csupán Domokos.)[az erdélyi zsinati küldött – a szerk.]
Simulj, simulj testvéred kebelére,
A melyben a szív most oly édesen ver,
Légy üdvözölve százszor, százezerszer.
Ez volt a zsinat egyik fénypontja.
Most már jöhet a konvent. Meg ne méltóztassanak tőle ijedni. Nem lesz benne sem Marat, sem Robespierre. Hanem lesz benne — ha az örökkévaló szereti ezt a mi szegény kis egyházunkat, lesz benne még sokáig az-az öreg nemes, a kit b. Vay Miklósnak hívnak, lesz benne gr. Degenfeld, és Nagy Péter, és Révész Bálint, sőt Török Pál, sőt még az átkos kaurmány is, kinek nevét lantom fölvenni nem meri.”
Dobos János, az 1847/48-as országgyűlés prédikátorának hozzászólása is erről a magatartásról beszél:
„Én tisztelve az ő elveiket, megadom nekik azt, amit kívánnak, és fogadom őket úgy, amint jőnek: kitárom karjaimat, és kebelemre fogadom őket, ha bele halok is.”
A zsinat záró istentiszteletének légköréről a Debreceni Protestáns Lap így írt:
„A jelen lévők legnagyobb része könnyezett, férfiak kik az ország minden részéből összegyűlve talán ez alkalommal látták egymást utoljára, sírva rázták meg egymás kezét; és mégis boldog meghatottságnak kifejezése volt ez, mert mindenki érezte, hogy jó szándékkal jött ide, és hogy e jó szándék nem volt haszontalan, a fáradság nem volt eredménytelen.”
Az egységes alkotmányú, bíráskodású, oktatásügyi rendtartású, Erdélyt is magában foglaló, Evangélium Szerint Reformált Magyarországi Keresztyén Egyház nevű országos református egyházszervezet ekkor, az alkotmányozó zsinaton született. Vay Mikós báró, együtt látva mindazon pozitív tetteket, amelyeket a tanácskozás végrehajtott, a zsinatot berekesztő beszédében a következőképpen fohászkodott:
„E korszakalkotó nagy tett hódítása alatt engedje meg a mélyen tisztelt országos zsinat, hogy azon boldogító hittel hagyjam el elnöki székemet, hogy a magyarországi reformált egyház nem csak volt, hanem lesz is.”
(Baráth Béla Levente tanulmánya a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Mediárium című folyóiratának az Alkotmányozó Zsinattal foglalkozó, ez alkalomból megjelent különszámában olvasható.)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
