Belépés / Regisztráció
Keresés
Szeretek Debrecen utcáin barangolni. Különösen a belvárosban. Elhaladva az új művelődési központ mellett a Kollégium felé, amelynek nyitott kapuján mindig hűvösség árad ki, eszébe jut az arra járónak az elmúlt több mint 450 év. Mellette a Nagytemplom és körülötte a patinás egyházi épületek, melyek falai annyi mindent láttak és hallottak már!
Letérve a Csapó utca felé, eljutunk az ódon épületek mentén az új bevásárlóközponthoz, amely ott csillog-villog a maga modernségével, átellenben egy réges-régi lángosossal, turkálóval és a kedves virágpiaccal. Még ott kísért az átépített piac emléke a portékáját kínáló árusokkal. Így jutunk el a szocialista stílusú lakótelepi tömbházakig. Azok mögött pedig egy másik régi-új világ fogadja az embert: az óváros. Minden kor hagyott maga után itt valamit! Megdöbbentő látni a változást. Sok az új ház, amelyek gombamódra szaporodnak. Modernek, kényelmesek. Annak árán épülhetnek fel, hogy a régieket lebontják. Valami múlik. Valaha ezek az eltűnő, sok-sok éves épületek is voltak újak, gyönyörűek. Ezek az épületek, felújítás híján, lassan az enyészetéi lesznek, és átadják a helyüket az újaknak. Jó ez így? Fejlődés, vagy ez épp visszafejlődés? Ki tudja…
Találkozik a múlt és a jelen. Generációk élete kapcsolódik össze. Jól ismert emberek sorsa, akiknek emlékét táblák és szobrok vagy épp szájról-szájra adott történetek sora őrzi, illetve olyanoké, akik név nélkül, ismeretlenül hagytak nyomokat, emlékeket. Emberöltők kavalkádja van jelen itt! Örökösök vagyunk, és nem csupán építészetileg! Egykor kálvinista Rómaként, bizonyos értelemben az Úr városaként tartották számon Debrecent! Hány és hány hitvallás született itt, zsinatok üléseztek, éltek és prédikáltak reformátor eleink évszázadokon át. Szellemi és lelki központja volt a Tiszántúlnak Debrecen, ahonnan hívő emberek, köztük lelkészek, tanárok és diákok serege árasztotta el a környező városokat és falvakat, hogy bizonyságot tegyenek életükkel és hétköznapjaikkal Istenről.
A ma itt élők hite, azaz a mi hitünk és életünk is kihat a környezetünkre. Mi az, amit mi építünk, és mi az, amit esetleg mi rombolunk le abból a lelki házból, amit eleink építettek? Mit adunk mi örökül a következő generációknak, milyen nyomokat hagyunk magunk után? Sokféle válasz van ezekre a kérdésekre, hiszen ma is itt vannak gyülekezeteink, oktatási intézményeink, bennük sok-sok elkötelezett, hűséges Krisztus-követővel. Maga a május 22-i Alkotmányozó Zsinat és az ahhoz kapcsolódó hálaadó ünnepség, közös úrvacsora is épít majd sokakat hitben, magyarságban, emberségben, közösségben.
Építeni ugyanis csak összefogással lehet, együtt. Sok kéz kell az építéshez. Mi is együtt szolgáljuk őt, és építjük együtt az Isten országát, komolyan véve, hogy örökségünk nem csupán itt van az egykori kálvinista Rómában, hanem van a mennyei Jeruzsálemben is, amelyet senki nem rombolhat le, vagy építhet át. Ott az Isten sátora az emberekkel lesz, velük fog lakni, ők pedig népei lesznek (Jel 21,3).
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
