Belépés / Regisztráció
Keresés
Ha valaki reformátusként Debrecenbe látogat, a Nagytemplomba, a Kollégiumba és a közöttük fekvő Emlékparkba biztosan elzarándokol, ám a Püspöki Hivatal szintén ott található és számos érdekességet magában rejtő épületére már csak azért sem keríthet sort, mert az nem is látogatható. Bölcskei Gusztáv tiszántúli püspököt ezért arra kértük, legyen a tárlatvezetőnk, és meséljen kicsit az ő Debrecenéről.
Az épület földszintjén, a hivatali részen lázasan sürgölődnek az egyházkerület munkatársai, folyik a május 22-i Alkotmányozó Zsinat előkészítése, de az emelet festményekkel és antik bútorokkal teli termeiben nyugalom és csend honol.
A gyűjtemény legértékesebb, képzőművészeti kiadványokból jól ismert darabjánál kezdjük. Illetve kezdenénk, de Bécsbe vitték egy kiállításra. Orlai Petrich Soma II. Lajos király holttestének megtalálása című képéről van szó. „Ennek a szobának a festményei a kezdeteket, a reformáció korát idézik. A mohácsi csatavesztés nyilvánvalóvá tette: nemcsak az egyházat kell megreformálni, de a magyar társadalom életét is” – mondja Bölcskei Gusztáv, és az új hit patrónusainak, az erdélyi fejedelmek képeire mutat.
A következő képcsoport néhány tiszántúli püspököt ábrázol. Az egyik Szoboszlai Pap István (1841–1855), akit tárlatvezetőnk szerint a festő nem nagyon szerethetett. Látszik ez abból, hogy arcvonásai meglehetősen szigorúra sikerültek. Az ellenszenv oka pedig az lehetett, hogy Szoboszlai túl korán, még jóval 1867 előtt kiegyezett a Habsburgokkal, feladva a ‘48-as eszméket a császárpárt oldalára állt. Jól mutatja ezt az udvartól kapott, mellén fityegő érdemrend is. Mint megtudjuk, az sem növelhette népszerűségét, hogy bár jó igehirdető hírében állt, csak a nagy ünnepeken állt a szószékre, és bizony előfordult, hogy az istentisztelet után mindjárt hintóba szállt, hogy kártyázni vagy vadászni menjen a barátaival.
Kiss Áron (1892–1908) portréjáról ellenben egy hófehér bajszú, jóságos öregember néz vissza ránk. Két erős jelölt állt vele szemben, mégis rá esett a választás. A riválisok ugyanis megegyeztek: a békesség kedvéért visszalépnek az akkor 77 éves lelkipásztor javára, úgyis lemond nemsokára. Nem jött be a számításuk. Az a történet járja, hogy mikor küldöttek érkeztek hozzá, azok még szóhoz sem jutottak, ő megkocogtatta botjával a padlót, és kijelentette: „Nem mondok le.” Személyéről szólva a száz évvel későbbi utód azért azt is fontosnak tartja hozzátenni, hogy ő gyűjtötte össze a 16. századi református zsinatok határozatait, és ezt a kiadványt egyházjogászaink a mai napig nagy haszonnal forgatják.
A következő szobában a város tehetős polgárai közül kikerült tanszékalapító patrónusok és néhány kollégiumi professzor képe lóg a falon. „Ha megnézzük az előbbiek házát és a kollégium épületét, óriási a kontraszt, mert amazok nyomorúságos kis viskónak látszanak. Magukra nem költöttek, de tudták, hogy a fiaiknak jó iskola kell, ezért áldoztak rá” – magyarázza a puritán cívisek adományozó kedvének okát a püspök.
Ebben a szobában a sok férfi között végre egy hölggyel is találkozunk. Ő a 19. század második felében a leányiskola igazgatója, és a kor legnépszerűbb illemtankönyvének szerzője volt. A képen is ott van ez a mű, egy kis piros könyvecske formájában. Mindketten ugyanarra gondolunk, úgyhogy házigazdám mosolyogva hozzáfűzi: „Akkoriban ennek a színnek még nem volt olyan negatív másodjelentése, mint később a történelemben.”
Továbblépünk, és a következő teremben már a híres diákok sorakoznak: a Lúdas Matyit szerző Fazekas Mihály, a nyelvújító Kazinczy Ferenc, és egy német ruhás, parókás, emiatt a sorból kicsit kilógó hadmérnök, a Nagytemplomot és a kollégium mai épültét tervező Péchy Mihály. „És Csokonai Vitéz Mihály, a leghíresebb kicsapott diák, akinek sorstársai azóta is azzal vigasztalják magukat, hogy mint a nagy elődből, belőlük is lehet még valaki” – teszi hozzá némi iróniával a püspök.
Következő állomásunk Bölcskei Gusztáv dolgozószobája. A polcokon és a falakon a két nagy formátumú 20. századi püspök, az energikus egyházszervező, Baltazár Dezső (1911–1936), valamint a tudós egyháztörténész, Révész Imre (1938–1949) festménye mellett a világ legkülönbözőbb pontjairól származó megannyi emléktárgy. Különféle népek és felekezetek apró ajándékai a kelta kereszttől a kopt ikonig. Közülük egy kis faszobor, az első ismert brit apostolábrázolás mása a legkedvesebb, de szeretettel mutat házigazdánk egy festményre is, amit a ráckeresztúri református drogterápiás otthon egyik lakójától kapott.
Az ajtó mögül egy gerundium kerül elő, a kollégium tűzoltóinak egykori eszköze. A diákok akkoriban azzal versenyeztek, ki tudja tovább kitartani ezt a gyakran tizenöt kilót is elérő dorongot. „De nem úgy ám, hogy betámaszt a csuklóval, hanem csak marokra fogva, úgy rendesen” – teszi hozzá kihívóan a püspök, és azt is elmondja, hogy erről a gyakorlatról mintázta petrencés rudat tartó Toldiját Arany János. Aztán előkerül egy kisebb baseballütő. Ennek is története van. Házigazdánk üzenetet kapott egyszer a telefonjára, amiben a következő állt: „Ha legközelebb találkozunk, előveszem a fatestápolót!” A szám ismeretlen volt, ezért visszahívta, hogy utánajárjon, ki és miért haragudott meg rá ennyire. A vonal túlsó végén egy lelkipásztor jelentkezett, aki röstelkedve vallotta be, hogy a fiának szánta ezt a kis biztatást. Később, mikor személyesen is találkoztak, emlékbe hozta ezt a fatestápolót.
„Amikor itthon vagyok, gyakran már 6-7 óra között bent vagyok a hivatalban” – mondja a püspök, aki ezekben a korai, csöndes órákban pótolja az elmaradásokat. Aztán nyolc órától bizottsági ülések, megbeszélések váltják egymást. „Az ügyek mindig akkor kerülnek elém, ha valami probléma van, ezért azt szoktam mondani, hogy az a jó hír, ha nincs hír, mert az azt jelenti, hogy minden megy a maga útján, mindenki végzi a maga dolgát” – vélekedik Bölcskei Gusztáv, aki szívesen tartózkodik itt hétvégén is, hiszen csak ekkor van idő olyan „vállalkozások” megvalósítására, mint legújabban a hivatali könyvár rendbetétele. Hogy este meddig marad, az változó, mert tavaszi-nyári időszakban várja otthon a kert: „A palántákat mindennap meg kell nézegetni, locsolgatni, mert amellett, hogy friss, finom és egészséges a kerti munka gyümölcse, sok bölcsességet is megtanít az embernek a növekedésről, a várakozásról, a kártevőkről és minden egyebekről.”
Az 1888-ban épült hivatali épület falai közül kicsit a főtérre is kilépünk. Az egykori paplak helyén, a bérháznak épült úgynevezett Püspöki Palota szürke tömbjének a sarkán megállunk. Egyházunk, hitünk jelképe, a líciumfa tenyészik itt lassan már 500 éve. A fa sokkal inkább bokor, de mielőtt lekicsinylően legyintenénk, házigazdánk figyelmeztet: „A lícium nem nő meg ilyen nagyra. Csodaszámba megy, hogy ekkora.” A bokor ágai körbefonták az egykori paplak ablakának rácsozatát, a mai napig sem engedték el ölelésükből.
Ünneplőbe öltözött érettségizőkkel találkozunk az utcán. „Biztosan óvatosan járnak-kelnek a Szekunda-barlang környékén” – mondja Bölcskei Gusztáv, aki egykori debreceni diákként és kollégiumi vallástanárként a régi Városháza árkádjaihoz kapcsolódó legendát oszt meg velünk. Aki átment ez alatt, másnap biztosan egyest kapott. „Lehetett ebben valami, mert ha valaki délután a városban sétafikált, és nem a könyvek fölött görnyedt, könnyen rossz jegyet kaphatott” – vélekedik a püspök, akitől természetesen megtudakoljuk, hogy vele történt-e ilyen. „Szekundát nem kaptam, de hármast magatartásból igen” – válaszolja mosolyogva, és elmeséli, hogy igen komoly oka volt ennek! Akkoriban ugyanis minden valamirevaló fiatalember Beatles-frizurát akart. „Az osztályfőnök ráadásul teljesen kopasz volt, úgyhogy őt ez még inkább zavarta” – fűzi a történetet tovább házigazdánk. A tanár fodrászhoz küldte a későbbi püspököt, aki úgy gondolta, hogy ráér, hiszen másnap nem lett volna órájuk vele. „De bejött helyettesíteni, és kész volt a lebukás. Igazgatói intő és rossz magatartásjegy lett a vége. Na meg egy olyan rövid frizura, hogy két hétig rajtam nevetett az egész osztály” – emlékezik vissza vidáman a régi diákévekre.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
