Belépés / Regisztráció
Keresés
Wolfhart Pannenberg német protestáns teológus fő tétele: „A Szentlélek nem valamiféle információs tartalom a természetfeletti ismeretvágy kielégítéséhez, hanem az az erő, aki mindenféle életet létrehoz, a teremtményit éppúgy, mint a jövendő életet.”
Pannenberg már 1961-ben megírta programadó művét, A kijelentés mint történelem címmel. Ebben szembeszállt a dialektikus és az egzisztencialista teológiával (K. Barth, R. Bultmann). Isten – hangsúlyozza Pannenberg – a gyakran brutális, profán emberi történelemben jelenti ki magát, nem pedig természetfeletti üdvtörténetben. A világtörténelem így nincs kiszolgáltatva a vak véletlennek, a végzetnek és a mindenkori hatalomnak. Van végcélja, s innen visszafele következtetve fedezhetjük fel értelmét. Ennek megjelenítésében a Szentléleknek és a róla szóló tanításnak hatalmas feladata van. 1972-ben írt hitvallás-magyarázatában így fogalmaz: a Szentlélek az, aki „megelevenít”, amint azt a niceai zsinat megfogalmazta. A Szentlélek „minden élet forrása”. A teológiában már régóta felhígított vélemények keringenek a Szentlélekről – teszi hozzá. Mindenféle természetfeletti és rendkívüli igazolására használják a Lelket. Ehhez járul még az a nagyfokú szubjektivizmus, ami a Lélek spiritualista és pietista felfogása révén terjedt el.
Márpedig az Ószövetségben a Lélek semmiképpen sem a természetfeletti ismeretek forrása, hanem „minden élet forrása” (Zsolt 104,29kk., 1Móz 1,2; 2,7). Az ószövetségi kijelentés gazdagságához képest a teológiák gondolatai a Szentlélekről nagy szegénységet árulnak el. Pannenberg igyekezett visszahozni az elvesztett tágasságot és szemléleti gazdagságot. A Lélek evilági és kulturális hatásai következtében beszélhetünk Pannenberggel kozmikus spiritualitásról. Ezt a gazdagságot az Újszövetség is felmutatja, hiszen pünkösdkor a Szentlélek minden testre kitöltetett (ApCsel 2,17), nem csak a keresztyénekre. Pál is megsejt valamit ebből a kozmikus tágasságból, amikor a szeretetet helyezi minden lelki ajándék elé és fölé. Pannenberg értelmezésében a Szentlélek az Újszövetségben is „életerő”, s nem valamiféle természetfeletti valóság. „Minden életjelenség a maga sajátosságában Isten Lelkének különös manifesztációja, megmutatkozása”. Isten Lelke nem az emberek megváltásánál lép be először a világtörténelembe, hanem már a teremtéskor.
Pannenberg számára ez a döntő: a Lélek az, aki a Jézus-kapcsolatot közvetíti, fenntartja (1Kor 12,3). Az evangéliumi-keresztyén azonosságot pontosan az adja, hogy az egyénnek a Szentlélek által közvetlen kapcsolata van Jézus Krisztussal. Ez azt is jelenti, hogy a hívők egyetemes papságáról vallott reformátori elv kizárja a felszentelt papság kizárólagos szerepét a közvetítésben, de az egyházi hierarchia hatalmi igényeit is. A Szentléleknek fontos szerepe, hogy ő a médiuma minden hívő közvetlen istenkapcsolatának. Jogos ezért egyfajta sajátosan protestáns spiritualitásról beszélnünk. Ehhez a közvetlen kapcsolathoz ugyanis nem kell valójában még az egyház sem, a lelkész, esperes, püspök, presbitérium sem, de ugyanígy nem kell ehhez a társadalom vagy a többségi vélemény sem.
Pannenberg az, aki a 20. században újra rámutatott, amire már a reformátorok is sokszor utaltak: már rámutatott, s ez kétségtelen érdeme: Isten az élet igazi tartalma, ő az élet Lelke, az élet forrása (fons vitae). Szentlélekként maga a megelevenítő életerő. A keresztyén ember a teljességből él. Pannenberg elutasít ezért mindenféle életellenes dualizmust, mert az idegen a Bibliától, a valóságot ugyanis nem lehet két részre szakítani, egy teremtményi valóságra s egy jövőbenire, egy itteni és egy túlnanira, egy földire és egy mennyeire, egy végesre és egy végtelenre, mert a valóság teljessége Istenben felöleli mindezt, Istenben van jelen minden. Az új életben már a jövendő erői működnek a jelenben, az új élet nem helyettesíti a földi életet, hanem éppenséggel teljesebbé teszi azt. Éppen a Szentlélek a garancia arra, hogy egy és oszthatatlan az élet valósága.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
