Belépés / Regisztráció
Keresés
A pünkösdi ünnepek tájékán gyakrabban esik szó a Szentlélekről, annak munkájáról, hatásáról és jelentőségéről a hívő ember számára. A Szentírás alapján hangsúlyoznunk kell, hogy a Szentlélek nem az ember képessége, hanem teljességében Isten ereje és ajándéka, amit nem lehet az ember lelkével összekeverni. Ugyanis az Isten Lelke természeténél fogva szent, és mindig az marad – még az emberrel kapcsolatos megnyilvánulásaiban is.
Ahogy egyik neves teológusunk mondja: „Nem szívódik fel, sem nem keveredik az ember individuális lelkében és lelkével (1Kor 2,10; Róm 8,16). De az Isten Lelke erőt vehet az ember lelkén úgy, hogy többé nem önmaga erejéből, hanem Isten erejéből él (Róm 8,9–15)”, ami nem az automatikus megistenítést jelenti, hanem az új teremtést (Gal 2,20), ami több minden csodánál és extázisélménynél.
Mégis az egyházban nagyon sokszor az a tévedés ütötte fel a fejét, hogy a Szentlélek munkáját leginkább az élményekben kell keresni, és valódiságát illetve mélységét a különböző csodajelenetek szerint kell megítélni. Az ilyen tapasztalatból kiinduló hit- és életkritérium nagyon leegyszerűsíti és egyoldalúvá teszi a Szentlélek munkáját, mivelhogy ott, ahol a hitélmény játssza a legnagyobb szerepet, ott az Ige valamint a sákramentumok objektív valósága elveszíti központi jelentőségét. Ez nem jelenti azt, hogy ezeket a lelki élményeket ki kell zárni a keresztyén ember hitéből. Csak nem szabad, hogy a hívő reménysége és bizalma a tapasztalatokon és élményeken múljék, hanem csakis az Úr Jézus Krisztusban legyen, a hit ajándékozójában és bevégzőjében. Egyébként másik végletbe eshet a hívő: az élmények és lelki tapasztalatok hajszolása különböző mesterséges praktikákhoz vezethetik őt, amikor Krisztus és munkája elveszíti számára a „népszerűséget”, háttérbe kerül és csak a nagy tapasztalatok, lelki áldások izgalmas megnyilvánulásait keresi. Ettől pedig csupán egy lépésre van a lelki gőg, amely oly sokszor pusztított már az egyházban.
Ezért: ha a lelki élmény izgalmat jelent a hívő számára, és helyet kap a hitéletében is, ez csak úgy jó, ha mindez igei alapon történik, mint az „Ige extázisa”. Hiszen a Szentléleknek is a „testté lett Igét” kell megdicsőítenie (Jn 16,14; 15,26), nem pedig az ajándékokat, magasztos élményeket vagy az egyes hívőket. A Szentlélek is azt a vonalat folytatja, amely szerint Krisztusnak kell lennie mindennek mindenekben (Kol 1,18–19), tehát pünkösdkor is. Nem véletlenül mondja Kálvin, hogy a Szentlélek pecsét gyanánt nyomatott a mi szíveinkre, és titkos befolyásával lehetővé teszi, hogy Krisztust és az ő javait élvezzük, elsősorban is hogy hiábavalóvá ne legyen az ő szent vérének kiöntése.
Így a pünkösd is Krisztus-központú ünnep, nem pedig ajándék-, élmény-, csoda- vagy lelkimutatvány-központú! Mert – ismét Kálvin szavait idézve – „a Szentlélek az a kötél, mellyel Krisztus hathatósan magához köt” (Inst. III, 1.1.).
Ezért csak a krisztocentrikus körön belül van helye az emelkedettebb élménynek vagy entuziazmusnak is! Mert a Szentléleknek ilyen hatása is van; számolnunk kell vele és tisztában lenni a gyakori megnyilvánulási formáival is, amelyeket kegyelmi ajándékoknak vagy karizmáknak nevezünk. Úgy is mondható, hogy a karizma lényegében véve az a mód, ahogyan Isten Lelke egyes emberekben – hevesebben vagy higgadtabban – a gyülekezet javára működik. De mindig úgy, hogy a szeretet „felügyelete” alatt munkálkodjon, és Krisztust dicsőítse.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
